Harkányi Endre beszél ÁVH-s színházigazgatójáról és magántragédiáról is

Harkányi Endre interjú. 2017.09.20 Budapest, Fotó: Csudai Sándor

A Kossuth-díjas művész hatvan éve végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahol nemrég vette át gyémántdiplomáját. De már hetven éve közönség elé került. Ő volt a kisfiú, aki azt kiáltotta Radványi Géza akkor elkészült Valahol Európában című filmjében: „Könyörgöm, akasszuk fel!" Színészi pályafutásának leghosszabb szakaszát a Vígszínházban töltötte, ahonnan – ahogy azt a nyilvánosság előtt sem titkolta – megbántva távozott három éve. Az Origónak beszélt egyéb színházakban szerzett tapasztalatairól is. Azt is elmondta, miként foglalják keretbe az életét a magánélet tragédiái.

Jó, értem. Köztudott, hogy árva gyerek voltam. Édesanyámat elvitték a nyilasok, sosem láttam viszont. Apámat az oroszok vitték el, ő nem sokkal hazatérése után hunyt el. Vetődtem ide, oda, amoda. Rokonaim beadtak egy árva zsidó gyerekeknek alapított otthonba, az volt a terv, hogy majd kivisznek minket Izraelbe. Egyik nagynéném patronálta a dolgot, aki túlélte a Dunába lövést. Ám 1949-ben lezárták a határt, nénikémet bebörtönözték. Végül kiszökött az országból és elment a fia után Tel-Avivba abban a hitben, hogy már én is ott vagyok. Valójában a „nyóckerben" éltem a bátyámmal handlék, cigányok, kurvák között. Hol ez a rokon próbált törődni velünk, hol egy másik. A Teleki tér és a Kun utca sarkán volt a Népszínház Mozgó, a „kis büdös", ahol rengeteg kalandfilmet láttam, és amely arról volt híres, hogy mindenki odarohant a razziák elől. Bátyám alig múlt tizenhat, ott árult vizet, a mozisok szinte örökbe fogadták, és lassan ismerős lett a filmszakmában. Ő csak öt elemit végzett, de utóbb zseniális üzletember vált belőle, és már tizenhét évesen ő intézte a filmkölcsönzéseket a mozi számára. Ismerte Szirtes Laci bácsit, Szirtes Tamásnak, a Madách Színház igazgatójának édesapját, aki a Valahol Európában felvételvezetője volt. Így neki is köszönhetem, hogy a filmben szerepelhettem. Ám aztán a rokonok úgy vélték: rendes szakmát kell tanulnom. Bekerültem a Láng Gépgyárba. Lakatosnak, ívhegesztőnek, később épület-villanyszerelőnek tanultam. Aztán tizenhét évesen – a filmezés és a mozizások hatására – jelentkeztem a színművészeti főiskolára. Előbb szakérettségiznem kellett, miközben maradék rokonaim elmentek Amerikába. Én viszont a szocialista rendszer kedvezményezettje lettem: volt ösztöndíjam, kollégiumban laktam. Aztán a főiskola, a színészet mindenre megtanított. A Vas utcai tanintézetben „újraszocializálódtam". Ismerkedtem a darabokkal, a korral, amelyben játszódtak. Tanultunk táncot, képzőművészetet, zenét. A világlátásomat, ízlésemet mind onnan hoztam. Hatan voltunk az osztályban: Garas Dezső, Lőte Attila, Láng József, Fülöp Zsigmond, Medgyesi Mária. Pártos Géza, Gellért Endre osztályvezetők mellett olyan tanáraink voltak, mint Nádasdy Kálmán, Sulyok Mária, Básti Lajos, vagy a már említett Várkonyi, akik még a háború előtti kultúrával voltak átitatva. Azt akarták, hogy igazi művészek legyünk. Életem korai szakasza: sűrítve ennyi.

Köszönöm. A kérdésem: miként alakította mindez az Aczél Györggyel való találkozás, a parlamenti raport dramaturgiáját?

Ami Aczél figuráját illeti az adott szituációban: nem emlékszem, hogy bármit is mondott volna, de arra igen, hogy erősen nézett. Én azzal kezdtem, hogy Komlós Jánost politikai szélhámosak tartom. Ettől a mondatomtól annyira megijedtem, hogy azzal folytattam: lehet, hogy Komlós János nem politikai szélhámos, de engem ebben a rendszerben nem lehet politikailag kompromittálni. Soroltam az érveimet, még azt is említve, milyen derék úttörő voltam. Aztán közöltem: „Ha én ebben az országban nem lehetek színész, akkor tessék nekem adni egy útlevelet!" Akkoriban már volt rá példa, hogy útlevéllel búcsúztatták azt, akitől szabadulni akart a rendszer. Aczél nem felelt, de éreztem, hogy találkozásunk végére értünk. Három nap múlva felhívott Miszlay István, a József Attila Színház igazgatója. Hat gyönyörű évad következett ott, olyan kollégák mellett, mint Szemes Mari, Bodrogi Gyula, Kállay Ilona.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

1984 és 1993 között ismét a Vígszínházban játszott. Majd egy kurta évadra átszerződött a Törőcsik Mari fémjelezte, egy évadot megélt Művész Színházhoz. Aztán 1994 és 2015 között ismét a Vígszínház tagja volt.

A József Attilából úgy kerültem vissza a Vígbe, hogy Valló Péter, a körúti színház rendezője szerelmes lett Fehér Annába, aki az angyalföldi társulathoz tartozott. Ezért Valló megrendezte ott vendégként a Stuart Máriát Fehér Annával a főszerepben, én pedig azt a minisztert játszottam, aki hosszan-hosszan azért érvel, hogy a nőt, Stuart Máriát hagyják életben. Majd a végén, kitikkadva, közli: fenébe az egésszel, nyisszantsák csak le a fejét. Miután a Vígszínház egész társulata megnézte az előadást, egyöntetűen állították: köztük a helyem! Akkor már Horvai István volt az igazgató, át is szerződtetett. Marton László direktorsága idején is szép feladatokat kaptam, ráadásul ott lettem Érdemes, majd Kiváló Művész, ahogy a Kossuth-díj is a Vígszínházhoz kötődik. Az elmúlt időszakban is sok jó szerepem volt.

Szívközeliek?

Szerettem az Össztáncot, vagy a Hegedűs a háztetőn rabbiját. Fontos volt a korábbi évekből Morris Bober Bernard Malamud A segéd című művéből. Akad még jó pár.

Három évvel ezelőtti távozásakor egyebek közt azt mondta: azelőtt megy el, mielőtt öntözőkannát kellene alakítania.

Indulatom lecsillapodott. Azt gondolom: Eszenyi Enikő, a Vígszínház direktora őszinte hittel, nagy erőfeszítéssel, rengeteg munkával igyekszik megteremteni a maga szerethető teátrumát. Nem lenne elegáns, ha visszafelé kezdenék lövöldözni, célkeresztbe tartva egykori színházi otthonomat. A magam színházi eszményét sem akarom abszolut igazságként feltüntetni.

Már-már megható elegancia. Ám az talán nem titok: milyen az ön színházi eszménye?

Az alkotói érzékenységen alapuló szakmai folyamatosság, amely nélkül egy színház elveszíti a karakterét. Általában azt tapasztalom: sokfelé igyekeznek megújítani a színházat, de az gyakorta kelti az összevisszaság látszatát. A mostanában színre lépő – szakmai készségük alapján amúgy sok tehetséget is magával hozó – generáció mintha semmit sem vett volna át abból, amit az előző nemzedékek magas szinten elsajátítottak. Nem tudom, miként tanítják a mai színész- és rendezőhallgatókat ott, ahol ezt meg kellene tanítani. Ám annyi biztos: nem elég csupán újat akarni. Kevés hozzá, ha csak az vezet, hogy mindig érdekesek akarunk lenni. Azzal is számolni kell: mi áll jól egy adott társulatnak, miként lehet úgy továbblépni, hogy közben a tradíciókból indulunk ki. Ezek nélkül a nekirugaszkodások a káosz érzetét keltik.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Az mondják: progresszió nélkül a művészet sem fejlődik.

Félművelten nehéz a hiteles megújulás. Pláne a művészetben. Megjegyzem: a klasszikus műveltségű, szakmailag alaposan felvértezett színházi vezető a színész pályaépítését is szem előtt tartja. Amúgy meg az ifjak többségének főleg csak víziója van egy-egy darabból. Láttam olyan előadást, amelyben nagyon szuggesztíven jöttek-mentek a színpadon a szereplők, sütött a színészekből a tehetség, csak az nem derült ki: miről szól a darab. Kérdezetem is az ifjú rendezőt: olvasta-e a művet? Azt mondta igen, neki ez jutott róla eszébe. Ráfeszült a víziójára, minden erejét beleadva póbálta megvalósítani. Egyébként még úgy is lehet átmeneti sikereket elérni. Ám azt tapasztaltam: egy izomból meglódított golyóbis - legyen bármilyen szép, színes, csillogó - még soha nem jutott odáig, mint egy gondosan tervezett szerkezet. Nádasdy Kálmán minket arra tanított: nem kitalálni kell egy darabot, hanem beletalálni abba, amit a szerző elgondolt. Attól még lehet egyedi az előadás, alakíthat erőset a színész.

Haragszik a fiatalokra, vagy átérzi a helyzetüket?

Nagyon sok barátom van a fiatal, tehetséges színészek között, sokakkal összejárok. Azokkal is, akik távozásom után jöttek el a Vígből. Nem az ő döntéseik miatt tartunk össze, hiszen az kinek-kinek a magántörténete.

Szép, hogy volt színházáról nem szól egy rossz szót sem. De amit mond, némileg Antonius beszédét idézi Caesar temetésén.

Könyörgöm, hagyjuk ezt a dolgot lógva.

Öröm önnel a játék.

Az igazsághoz az is hozzátartozik: nálam lényegében egy konkrét munkaügyi jogvita kapcsán telt be a pohár. Hiszen esetemben csupán annyi történt: le akartak vonni a fizetésemből, mert állítólag nem volt meg a havi penzumként előírt előadásszámom. Miközben annyit játszottam, amennyit a műsorrendbe kiírtak, amúgy a törvény meg lehetőséget ad az eltérésre az „ideális" előadásszámtól. Különben én azt hiszem - lehet, korszerűtlenül, tévesen -, hogy bizonyos szakmai szintre került művészek esetében talán már a jó ízlés okán is el lehetne tekinteni a darabbértől. Pártos Géza úgy tartotta: a rendező, a színházvezető számára a színész olyan, mint hivatott hegedűsnek a hangszere. A jó muzsikus óvja azt, hogy össze ne törjön, még csak ne is karcolódjon.

Maradt még kedve a játékhoz színpadon is?

Van egy kedves, intim játéktér a belvárosban. Vezetője noszogat, hogy állítsuk színre Csehov Hattyúdal című művét. Szvetlovidovról, egy idős komédiásról szól, aki a születésnapi jutalomjátéka után felönt a garatra, elalszik, miközben rázárják a színházat. Nyikita Ivanics, az öreg súgó marad még a roskatag épületben, aki titokban ott is lakik. Miután a súgó előbukkan, s a színész megébred, a súgónak idéz fel nagy szerepeket. Borisz Godunovból, Hamletből, Learből citál részleteket. Mondja a maga gondolatait is arról, hogy valójában nincs semmiféle szent művészet, a színész csupán rab, mások kedvtelésének játékszere. Végül kiderül, hogy a jutalomjáték ellenére már rég nem bízzák meg nagyobb feladatokkal a társulatban. Még az is gyanússá lesz a darab nézője előtt, hogy valóban játszott-e valaha komolyabb szerepeket. Ez a Szvetlovidov, ő még talán érdekelne.