Babos Gyula elárulta, miért jött haza Amerikából

Babos Gyula Liszt Ferenc-díjas magyar dzsessz-gitáros. 2017.06.08 Fotó: Csudai Sándor

„Megnéztem a saját lehetőségeim, és azt mondtam, hogy jobban szeretnék egy kis vízben nagy hal lenni, mint egy nagy vízben kicsi” - többek között ezzel magyarázta Magyarország egyik leghíresebb jazz-zenésze, hogy miért jött haza Amerikából. A jazzgitáros arról is beszélt az Origónak, hogy miért nem játszik már külföldi világsztárokkal.

Mi az, amire most a leginkább készül, ami a leginkább tűzben tartja?

Nemrég kiadtunk egy új zenei anyagot, Makrokozmosz címen. Bartók Béla Bolgár táncok című zongoradarabjának motívumaira épül, melyeket a saját vágyaimra transzformáltam. Egy kvintett játssza. Winand Gábor, Fekete Kovács Kornél, Orbán György, Czirják Tamás és jómagam. Velük
az „artisztikus vénám” érvényesül.

A közös színpadi reprodukálásban nem keressük a népszerűséget, csak a létrehozás örömét. Ez nagyon jóleső.

Sokfelé koncertezünk. Annak ellenére, hogy én nem igazán tudom menedzselni a zenekart. Soha nem is volt menedzserem, így aztán egy kicsit nehéz. Ez biztos nem olyasmi, amivel büszkélkedni kell, de én csak oda megyek el játszani, ahová hívnak. Nem tudok magamnak helyzeteket teremteni. Egyszer felhívott egy hölgy, hogy felkérjen, és azt mondta „szeretné, ha küldenék neki egy demót”. Én meg azt, hogy „ahová nekem demót kell küldenem, ott én nem szeretnék játszani”.

Babos Gyula Liszt Ferenc-díjas magyar jazzgitáros Fotó: Csudai Sándor - Origo

Azt kérte, a Kőbányai Zenei Stúdióban találkozzunk, ahol a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem mellett tanít. Az hogy fiatalok legyenek a közelében, úgy tűnik fontos önnek. Nemcsak akkor, amikor tanít, hanem a színpadon is.

Ez egy elhatározás, de amúgy egy ösztönszerű vágy is arra, amit a friss szellemiségű fiatal muzsikusok hoznak és képviselnek.

A tanítással, amit inkább konzultációnak gondolok, magam is tanulok. Szeretem azt a világlátást, a bátorságot, amit bennük látok.

Sokszor úgy is érzem, hogy emiatt mellettük nem fogok „megöregedni”.

Ennek – vagyis, hogy szeret fiatalokkal játszani - az ellenkezője is igaz. Korábban azt mondta, nagyon élvezi, ha idősekkel játszik. Az egyensúlyt keresi?

Nem. A kérdés az, hogy min van hangsúly?

A hangsúly pedig a játszáson van. Én játszani szeretek.

Öregekkel, fiatalokkal. Pont, mint a Gombóc Artúr. Ahogy ő a csokoládéval van, úgy vagyok a zenével.

Mi az, amit a leginkább át akar adni a fiataloknak?

Talán egy zenészattitűdöt. Az a legfontosabb.

Szeretném velük azt elérni, hogy az örök hegymászás stádiumában tartsák magukat, és hogy tudják, hogy a zenei létezésükben nem lehet egyetlen pillanatra sem megállni, és mindig és minden áron menni kell előre.

Önnek - aki az egyik legismertebb jazz-zenész Magyarországon - nagyobb a felelőssége a tanításban, mint másnak?

Nem válik el bennem a tanári és a zenészi attitűd. Megosztom, amim van.

Arra törekszem, hogy a hitelességem töretlen maradjon. Nem nagyon megyek olyan dologba bele, ami miatt szégyellnem kéne magam. Abszolút ön azonos vagyok. Éjjel háromkor pont ugyanazt mondom, mint délután négykor. Sőt a magatartásformámmal arra szeretnék utalni, hogy az örök hegymászás folyamatában, ez olyan programmá tud lenni, ami jellemezhet egy muzsikust.

Úgy tudom az órákra gitárt is visz magával és megmutatja, hogy mit hogyan kell játszani.

Igen, ha kell. De nincs arra szükség, hogy úgy játsszon valamit, mint én.

Arra van szükség, hogy egy bizonyos gondolatsorhoz, egy problémarendszer megoldását megbeszélve, a fejben összeálljon, és a tanultakhoz igazítva, hangszertechnikai megvalósítással váljon zenévé.

Ez egy eszköztár kialakításának a folyamata, melyben a kézre, újrendre alkalmazás megtörténik. Mutatni szinte sosem kell. Azt hogy egy adott kompozícióban, hogy gondolkodom, mikor mondjuk egymást kísérjük, az gitárral a kézben történik.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Mi a fontosabb, hogy minden hang a helyén legyen, vagy maga a produktum? Egyáltalán külön lehet-e választani a kettőt?

A produktumnak a megszólalása csak akkor működik, ha az alapjai a helyükön vannak. Ha ezek az építőelemek technikailag jól kivitelezettek, és ezt az egyébként jól létrehozott panelrendszert egy olyan érzelmi közegbe helyezik, ami kommunikál, akkor minden rendben van.

Az ön első hangszere nem a gitár volt, hanem a hegedű. Nehéz volt a váltás?

Hihetetlenül sok rossz tapasztalatom volt a saját hegedülésemmel. Annyira nem volt benne örömöm... A fülem már viszonylag kis koromtól nyitva volt, így hallottam, milyen kegyetlenül hegedülök. Ha ez valamiért akár pillanatokra is, de elkerülte volna a figyelmem, akkor a családom és a szomszédok figyelmeztettek.

A nevelőanyám könyörgött, hogy hagyjam abba! Azt mondta: „ha hegedülsz, összekeverem a sót a cukorral!” De szerencsére rátaláltam a gitárra.

A váltás öröme képessé tett minden újdonság azonnali befogadására. Azt a hihetetlen kudarcözönt pedig feledteti a gitározás akkori és az azóta minden nap megélt boldogsága.

Megfogta a hangszert, és azt gondolta, hogy megtalálta az útját?

Rögtön szólt, rögtön meg tudtam szólaltatni. Ez óriási élmény volt. Egyszerű számokat 12-13 évesen is hamar le tudtam játszani. A stílus még kérdéses volt.

Akkoriban az idősebb barátaim már jazzt hallgattak, nem az uralkodó trendeket. A Rolling Stones szabadság sugallata is erős volt, de a jazz emellett zenei kihívást is jelentett.

A kettő elegye nagyon izgalmassá, vonzóvá tette ezt a választást.

15 éves korában már zenekarban játszott. Ennyire könnyű volt az út?

Igen és nem. Miután zongoráztam is korábban kialakult a harmóniabiztonságom. A hegedüléstől a húrbiztonságom is megvolt. A zenélési vágy pedig az akkor még számomra ismeretlen nehézségeken is átsegített. Mert a hangok hamar megszülettek, de még nem tudtam, hogy az igazi gitárjáték egy olyanfajta odafigyelést, koncentrációt és gyakorlást követel, ami aztán az egyik legnehezebben elsajátítható hangszerré teszi.

A mondás a gitárra is igaz: „minél többet tud az ember, rájön, hogy milyen keveset tud”?

De még mennyire!

Az első zenekar a Futurama volt. Hogyan került oda?

14 évesen, az OSZK Stúdióban Szabó Sándor vagy, ahogy zenészkörben hívjuk Sült Hal növendéke lettem. Hozzá érkezett a megkeresés a Futurama zenekartól, amely egy egyetemisták alapította beatzenekar volt. Három gitár, szaxofon, dob. Az akkori szólógitárosuk később az ország egyik leghíresebb filmhangmérnöke lett, Kovács Gyuri. Egy színházi felkérést kapott a zenekar, s ehhez a feladathoz kerestek a zenésznövendékekből kottaolvasó kísérőgitárost. Sanyi bácsi engem ajánlott. Horváth Jenő, a kor nagy zeneszerzője írta a darab zenéjét.

Tőle kaptam a kottákat, én átnéztem, aztán fölmentem a lakására, és „elprakkeroltam” az egyébként nagyon egyszerű akkordokat. Megugrottam, felvettek.

Amit ma játszanak, bonyolultabb?

Jóval bonyolultabb. Egyrészt az angol pop is egyszerű volt akkor és azóta is. Az amerikaiak játszottak bonyolultabb dolgokat. Aztán Angliában Cliff Richard a Shadows-szal elindította a gitárőrületet. Közben Amerikában Duane Eddy játéka hódított. De ez továbbra is a könnyen érthető, játszható, szórakoztató zene maradt. A Spotnicks Narancsvirág című számában volt először egy technikailag virtuóz gitárszóló. Ezek voltak az alapok. Jimmi Hendrix és Wes Montgomery megismerése végképp a blues és jazz gitározás felé fordított. Megnyílt az út a bonyolultabb zenék játszása felé is.

A bonyolult zenéket kevésbé szeretik az emberek?

Azt hiszem. Néha azt gondolom, hogy hála istennek...

Más alkalommal pedig cáfolta ezt. Például azzal a nagyon egyszerű ténnyel, hogy egy jazz-zenész is meg tud tölteni egy koncerttermet.

A jazz-zenészek úttörő módon keresgélnek, kutatnak, nem nyugszanak bele eredményeikbe. Megtartják a keresési vágyat a bonyolultság árán is. Ez a lényeg. Az sem számít, ha a külső megítélés éppen nem kedvező. A jazz-zenészek hangzásvilágukból kitesznek egy szimbolikus kalácsot az asztalra, és felkínálják megosztásra. Lehet, hogy nem mindenki kér ebből a kalácsból.
Lehet, hogy készülnek rossz kalácsok is. De a megosztani való mindig ott van. Egyedin.
A pillanat művészete előremutatón, újító szándékkal az adás, az elfogadás örömét akarja harmóniába hozni. Ez a cél.

Fotó: Csudai Sándor - Origo

Tahi Tóth László néhány hete azt mondta nekem, hogy ő nem szereti azokat a darabokat, amelyek tele vannak nyelvtörőkkel, amelyeket nehezen lehet megtanulni, és nehéz továbbadni a közönségnek is. Ön gondolt arra, hogy bizonyos dolgokat jobb volna egyszerűbben, populárisabban előadni?

Nem vagyunk összehasonlíthatóak a színészekkel. A színészeknek a szájukba van adva, hogy mit kell mondaniuk, milyen ruhát kell felvenniük, honnan kell bejönniük, kit kell átölelni, kit kell leszúrniuk. Nálunk nem így van.

Nálunk eszedbe jut valami, keresel egy harmóniát a többiekkel, meg a közönséggel, és célba értél. Hitelesnek kell lenned, akkor elfogadható az egyszerű, a bonyolult is.

Aztán mondhatjuk: Tessék, kérem idelőni, ezt játsszuk! Persze örülünk, ha szeretik.

1996-ban a Kex-szel, amellyel évtizedekkel korábban dolgozott, egy lemezt adott ki. Mennyire volt nehéz visszanyúlni?

Egyáltalán nem akartam. A többieknek a vágya volt, szerintem nem kellett volna.

És a Rákfogót, azt is nemrég „porolták le”?

Nem ugyanarról van szó. Azt a pillanatteremtést, amit a Kexben Baksa-Soós performace -szal képviselt, azt a Rákfogóban a muzsikusok együttzenélésével, Szakcsi Lakatos Béla vezetésével hoztuk létre. Orszáczky Jackie, Kőszegi Imre, Ráduly Misi, és én.

Az új kezdettel Szakcsi a Rákfogó szellemiségét akarta életre kelteni, hogy ugyanaz a lelkület éljen. Annak ellenére, hogy Jackie már nincs, a Misi nem játszik, mi hárman pedig nem tudjuk, és nem is akarjuk ugyanazt reprodukálni.

Új, nem megalkuvó zenét teremteni a cél, mert ez volt, és csakis ez lehet az ismertetőjele ennek a csapatnak.

Mi volt akkor annyira újítónak számító?

Az alap gondolatrendszert, ami a jazz és a rock fúzióját valósítja meg, Szakcsi és Jávori hozta haza Amerikából. Ez az attitűd megkövetelte az összes írott és íratlan kötöttség páros lábbal való felrúgását. Ettől lett varázsa.

Ön is többször járt az Egyesült Államokban. Mit hozott haza?

A gitárom.

Milyet?

Egy kétnyakú Ibanest.

Soha nem fordult meg a fejében, hogy kint marad?

Dehogyisnem.

Miért jött haza?

Mert nem éreztem ott jól magam.

Megnéztem a saját lehetőségeim és azt mondtam, hogy jobban szeretnék egy kis vízben nagy hal lenni, mint egy nagy vízben kicsi.

Mikor lett a kis vízben nagy hal, amikor a Rákfogó, vagy amikor a Saturnus alakult?

A Saturnus egy hálazenekar volt. Erdős Péter akkoriban mindenféle muzsika gazdája és ura, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat egyik vezetőjeként szerződtetett, hogy dolgozzam ismeretlen, háttérben meghúzódó emberként az ő kedvenc zenekarának, a Neotonnak. Hálából kaptam a Saturnust.

A Saturnus – talán pont a Rákfogó nyomdokain – nagyon népszerű lett, de a valós, a saját nevem alatti ismertséget az hozta meg, amikor a poposokkal elkezdtem játszani. Presser produkcióiban, a Zoránnal, a Demjénnel, majd huszonegy évig Katona Klári zenekarának zenei vezetőjeként.

Önnél sokáig hagyomány volt, hogy minden évben egy nagy világsztárral játszott együtt. Miért maradt ez el az elmúlt években?

Azt gondolom,

nincs szükségem arra, hogy azzal legitimáljam a saját játékom itthon, hogy egy világsztár áll mellettem. Kölcsönösség ugyanis nem lesz ebből. Nincs viszont felkérés.

A magyar jazzmuzsikusok kilencven százaléka pedig ma legalább olyan jól játszik, mint az amerikaiak nagyrésze.

Volt olyan, akivel különleges volt együtt játszani?

Victor Bailey-vel igen. Vele szerettem nagyon játszani, meg nagyon jó viszonyban is voltunk, jókat ettünk, itthon is, Amerikában is. Vele nem az történt, hogy „egy nagy sztár elfogadta a meghívást, és leporolta a ruháját a kis magyar zenésszel”, hanem tényleg barátként, egyenrangú félként mutatott be mindenkinek.

Babos Gyula Liszt Ferenc-díjas magyar dzsesszgitáros. 2017.06.08. Fotó: Csudai Sándor Fotó: Csudai Sándor - Origo

Ha jól tudom volt olyan koncertje is, ahol az aktuális világsztárral csupán a színpadon találkozott. Se előtte, se utána.

Ez Frank Zappa volt. Úgy vigyáztak rá, mintha nem is tudom...

Mondjuk egy kávét sem ittak együtt?

Nem. A koncert előtt a próbán feljött a színpadra, kért egy cigarettát, felvette a gitárt, bemutatkoztunk és elkezdett játszani. Mivel rutinos jazz-zenészek voltunk, követtük őt. És létrehoztunk valamit együtt. Ez nagyjából negyven percig tartott. Aztán elvonszolták, és este visszahozták. Addig hermetikusan elzárták előlünk. Aztán este megint feltolták a színpadra, akkor elkezdett teljesen mást játszani, egészen mást, mint amiről beszéltünk, amit próbáltunk, és újra létrejött valami. És sokáig nem értettem, hogy ez miért történt így.

Aztán rájöttem, hogy kipróbálta, hogy mennyire vagyunk reakcióképesek. Hogy kell-e ott próbálni, vagy elég feldobni valami zenei ötletet, és ezek a bitangok meg majd jönnek vele.

Ez mennyire profi? Az hogy egy zenész tesztel más zenészeket, akikkel egy színpadon játszik?

Teljesen. Nem tesztelt minket, arról győződött meg, hogy tudunk-e vele játszani.

Lehet valaki a világ egyik legjobb zenésze, ha én nem tudok vele együtt játszani, nem tudok vele közös hangot találni,

az nem fog egyikünket sem minősíteni.

Volt olyan zenekara, ahol kompromisszumot kötött? Ahová nem a legjobb, nem a legképzettebb zenészt hívta, hanem azt, akivel egy hullámhosszon volt?

Csak olyanokat hívok, akikkel együtt tudok rezegni, és nekem az a legjobb zenész, akit választok. Hiszen ezért választom.

Tavaly – a beharangozó szerint – a három legjobb magyar gitáros lépett együtt színpadra: Ön, Tátrai Tibor és László Attila. Ha nem is homlokegyenest mást, de azért más műfajt játszanak. Hogy érezte magát velük?

Tökéletesen. Nagyon jó velük játszani. Nagyszerű muzsikosok és nagyon jó barátok. Nem gördítenek a közös játék elé akadályt.

Ha valakinek eszébe jut valami, akkor a másik nem fintorog, hogy „ezt nem akarom most!” Egyszerűen megy vele, és abból építjük a várat.

Nem merült fel – szólógitárosokról van szó – hogy az egyik a „másik elé lépjen”?

Azt kiszolgálni, aki éppen az előtérbe kerül: a legjobb dolog.

Babos Gyula Liszt Ferenc-díjas magyar dzsesszgitáros. 2017.06.08 Fotó: Csudai Sándor Fotó: Csudai Sándor - Origo

Korábban többször beszélt arról, hogy a magyar jazz-zenére milyen erős hatást gyakoroltak a magyar muzsikus cigányok. Meg tudja fogalmazni, hogy mi az amit beletettek?

A magyar jazz-zenészek többsége a forradalom után a vendéglátóiparban játszott, köztük sok roma is volt. Hamar a legjobbak közé kerültek, akármilyen hangszerről is volt szó. A játékmódjuk különlegessége adta a többletet.

A kamara zenélési érzékük táplálkozik gyökereikből.

Ön vendéglátózott valaha?

Igen.

Hogyan emlékszik vissza arra az időre? Sokan szégyellik vagy megpróbálják letagadni, hogy valaha abból éltek.

Ez álságos duma.

Mi az igazság?

Az hogy nem volt máshol lehetőség játszani. Nekem például természetes volt, hogy 18 évesen, amikor letettem az OSZK vizsgát, másnap már játszottam.

Egy muzsikus családban az volt egy férfiember dolga. Játszani kellett, ahol helyet kaptál, ahova szerződtettek. És bizony nem könnyű. Akkor sem volt könnyű, ma pedig a többszörösen transzformált igényrendszer miatt még nehezebb.

Hát hol játszottam volna, ha nem a vendéglátóban? Ráadásul a vendéglátásban volt lehetőség arra, hogy az ember nyugatra menjen. Mi 1968 végén elmentünk, és 1969-et ott töltöttük, 1970 közepén hazaérkezve beleestem itthon abba az avantgardba, amit a Syrius hozott létre. Két nap múlva már velük voltam. Ez ment jó fél éven keresztül, aztán elvittek katonának.

Hogyan élte meg?

Zokogva. De aztán az édesapám szerzett valami ismeretséget, és elintézték, hogy fölkerüljek Budapestre a vidéki utász „állj vagy eláslak” szituációból. A Magyar Néphadsereg Központi Zenekarában lettem ütős.

Felüdülés lehetett odakerülni.

Abszolút.

Ott igazi muzsikus élet volt. Délelőtt próba, utána ebéd, és aztán elmentek haza a tiszthelyettesek, és nekünk ott maradt – bátorságtól függően – a szökési lehetőség másnap reggel hatig.

A Rákfogó korszak nagy részét szökésben játszottam.

Az előbb már belekezdett, aztán elkanyarodtunk: mikor volt könnyebb egy zenésznek, negyven éve vagy most?

Minden generációnak meg kell küzdenie a saját elfogadtatásáért. Más-más ok miatt.

Valamennyien átéljük elgondolásaink érvényre juttatásának nehézségeit. Ez se nem kor, se nem korszakfüggő.

Rátalálni a közös nyelvre, ami egymáshoz vezet, mégsem feladható.
Akinek dolga van megtalálta, s mindig meg fogja találni a módját annak, hogy meghallják és meghallgassák.