Vannak a világslágerek. És van a Relax

Már harminc éve annak, hogy a Frankie Goes To Hollywood együttes Relax című slágere a brit slágerlista élére került. A dal a nyolcvanas évek egyik legnagyobb slágere lett, pedig betiltották, ám a Frankie Goes To Hollywood villámgyorsan bevette az egész világot, hogy aztán az őrület ugyanolyan gyorsan el is múljon. A dal hatása azonban sokkal komolyabb volt a többi korabeli slágerénél. Miért volt mérföldkő a Relax, és kinek volt a legtöbb köze a sikerhez? A zenekarnak, a producernek, az újságírónak vagy az erénycsősz BBC-nek? Vagy éppen a homoszexualitásnak?

Mindig szado-mazo szerkóban

A Frankie Goes To Hollywood sztorija Liverpoolból indul: az Echo & the Bunnyment is kitermelő posztpunk-színtér terméke volt, de kezdetben nem sok jel utalt rá, hogy hasonló sikereket érne el. A zenekar a kortársaihoz hasonlóan számos tagcserén átment, mire 1982 végére stabilizálódott: az énekes, Holly Johnson (ő legalább a városban ismertnek számított, hiszen a Big In Japan nevű kultikus punkzenekarban kezdte) mellett Paul Rutherford vokalista-háttértáncos, Brian Nash gitáros, Mark O'Toole basszgitáros és Peter Gill dobos alkották a tagságot.

Az együttest a következő évben mutatta be a The Tube című tévéműsor, ahol egy szado-mazo szerkókban pompázó, szándékosan a meghökkentésre utazó zenekar játszotta a Relax kezdetleges, jóval nyersebb, funkosabb és kaotikusabb verzióját. Sőt, Holly Johnson még azt is elmondja, hogy ők minden nap ilyen cuccokban járnak, ezért teljesen természetes döntés volt, hogy ebben lépjenek fel. Látszik tehát már itt is, hogy a zenekarban megvolt a későbbi siker- és botrányzenekar csírája, de magától nem juthatott volna a következő szintre. Ez a feladat Trevor Hornra és Paul Morleyra várt.

Izmusokkal a világhírért

Az anti-rocksztár külsejű, szemüveges Horn a Buggles tagjaként, a Video Killed the Radio Star című slágerrel robbant be a popéletbe a hetvenes évek legvégén, majd egy rövid ideig a Yes tagja is volt, ám inkább a produceri pályájára koncentrált, mert ebben tehetségesebb volt, mint előadóként. Abban, hogy Horn később a világ egyik legkeresettebb producerévé válhatott, a Frankie Goes To Hollywood komoly szerepet játszott, ám a producer teljhatalmat kapott a stúdióban, és a Relax végső változata is száz százalékig az ő elképzeléseit tükrözte.

Ám odáig hosszú út vezetett: Horn kiadót alapított ZTT néven, melyben az ő reszortja volt a zene, a pénzügyeket felesége, Jill Sinclair vitte, a forradalmi marketingért pedig a New Musical Express korábbi hírhedt újságírója, Paul Morley felelt. Morley egy igazi fantaszta volt, pontosan tudta, hogy működik a zenei média, és megadta azt a pluszt, ami a stúdióban szöszmötölő Hornból hiányzott. Ráadásul úgy érezte, eleget dumált a partvonal mellől évekig ahhoz, hogy most a gyakorlatban is megmutassa, mit tud, úgyhogy óriási elánnal látott munkához: az általa csodált apró független kiadók mintájára telezsúfolta a ZTT kiadványait konceptualista és avantgárd művészeti utalásokkal, és a cél a világuralom volt.

A ZTT által szerződtetett első előadókból azonban ehhez hiányzott valami: az Art of Noise túlságosan kísérleti volt, a német Propaganda pedig nem volt elég izgalmas. Pont kapóra jött hát a Frankie Goes To Hollywood, ami már önmagában is elég nagy figyelmet váltott ki volt azzal, hogy Johnson és Rutherford személyében két olyan arca volt a zenekarnak, akik nem hogy nem titkolták a homoszexualitásukat, de kifejezetten hivalkodtak is vele. A brit közvélemény akkorra jutott el odáig, hogy a homoszexualitás – amit alig két évtizeddel korábban még büntettek – a közbeszéd tárgya lett, és ez a popzenében is megmutatkozott. A szolidabb Boy George és Jimmy Somerville mellett a Frankie Goes To Hollywood azonban a promiszkuitást dicsőítő, hardcore vonalra játszott rá, és ezzel kódolva is volt a botrány a zenekarban.

Inkább csak ugorjatok a medencébe!

Horn és Morley egy pillanatig sem tagadták, hogy az általuk szerződtetett előadókra csak nyersanyagként tekintenek, amelyet aztán ők ketten formálnak majd termékké - anélkül, hogy ebbe maguknak az előadóknak a legkisebb beleszólásuk is lehetne. Azt tudták, hogy a Relax lehet a nagy sláger, ám épp ezért semmit nem bíztak a véletlenre. Horn hamar rájött, hogy a zenészek kvalitásai nem megfelelőek ahhoz, hogy a dal a kívánt minőségben szólaljon meg, úgyhogy inkább Ian Dury egykori zenekara, a Blockheads tagjai játszották fel a számot, ám a producer ezzel sem volt elégedett - túlságosan konvencionális funk-számnak hangzott. (Itt alább hallható.)

Újrakezdte hát a munkát a londoni stúdióban, és egy session billentyűs mellett az Art of Noise-tag J.J. Jeczalik is beszállt, aki az elsők között tanulta meg kezelni a Fairlight CMI samplert, amely akkoriban gyakorlatilag forradalmasította a popzenét. A Relax így kapott egy előre programozott, gépiesen lüktető alapot, és így keresztezte a korszakot meghatározó Hi-NRG stílust a rockzenével, miközben iszonyú erőteljesnek is hangzott. „Miközben a Relaxon dolgoztunk, egyre inkább biztos lettem benne, hogy az egész a szexről szól" - idézte fel Simon Reynolds Rip It Up and Start Again című könyvében Trevor Horn. „A dalnak kifejezetten dugós ritmusa volt. És minél többet találkoztam a srácokkal, annál nyilvánvalóbb volt, hogy tényleg a szexről szól, hiszen megszállottan csak ez érdekelte őket."

Ennek még az sem mond ellent, hogy a zenekarból csak Johnson szerepel a felvételen, a többiek addig Liverpoolban malmoztak - mindössze egy csobbanás hallatszik belőlük, hogy beugranak egy medencébe, ez is hangmintaként van elrejtve a dalban. Mégis, Horn szerint az egész feeling a zenekartól jött, de ennél többet nem tudta használni őket, mert a Relaxnek egyszerűen slágernek kellett lennie. A perfekcionista producer végül összesen 70 ezer fontnyi stúdióidőt használt fel, ami óriási pénz. És önmagában még ez sem lett volna elég, noha olyan bombasztikus hangzású popszám volt, amilyet addig még nem nagyon lehetett hallani.

A helyes srácok szeretik a matrózokat

Amíg Horn a stúdióban izzadt, Morley sem tétlenkedett, hanem egy addig nem látott módon agresszív és provokatív reklámkampányt dolgozott ki. Féloldalas újsághirdetések jelentek meg, a bajszos Rutherford és a kopaszra borotvált Johnson melegklubokat idéző külsejével, pornográf és perverz utalásokkal, no meg olyan szövegekkel, mint "minden helyes srác szereti a matrózokat", és fogadkozásokkal, hogy „lenyalatják a Duran Durannal a szart is a cipőikről." Ha pedig ez nem lett volna elég, a Relax alább látható, eredeti videoklipje is egy leplezetlen biszexuális orgiát jelenített meg (nem is játszották a tévék) - hogy Reynolds könyvét idézzük, kész csoda, hogy nem jött előbb a botrány.

Ugyanis Horn és Morley minden igyekezete ellenére a '83 októberében megjelent kislemez távolt állt attól, hogy villámháborúval vegye be a listákat: igen lassan araszolt felfelé, és két hónap elteltével is csak épp, hogy bekúszott a top 40-be. Ám aztán a zenekart végre meghívták a Top of the Popsba, és egyből hatalmasat ugrott előre, amivel felhívta magára a figyelmet, olyannyira, hogy Mike Readet, a BBC rádiós DJ-jét sikerült is kiakasztania, aki élő adásban lekeverte a számot, miután elolvasta annak a borítóra nyomtatott – szerinte obszcén – szövegét. A BBC Read mellé állt, és a Relax tiltólistára került – ezek után pedig már semmi sem menthette meg a hírnévtől és a No. 1-tól.

Forrás: --

A szöveg persze nem volt egyértelműen obszcén (a közhiedelemmel ellentétben nem szerepel a szövegben a szopás szó sem, a kinyomtatott verzióban a sock szó helyett tévesen került be a suck), de azért aki résen volt, annak nyilvánvaló volt, hogy a come szó itt elélvezést jelent, míg az egész szöveget leginkább az orgazmus késleltetéseként lehet értelmezni. Igaz, Johnson ebben a dokumentumfilmben tagadja, hogy szándékosan botrányt akart volna a szöveggel: „Egyszerűen mentem az utcán, és beugrottak ezek a szavak, nem azért írtam, hogy majd betiltsák és botrány legyen."

Frankie azt mondja, lazíts

A tiltásból a Frankie Goes To Hollywood került ki a legjobban: a Relax öt hétig vezette a brit listát, míg a BBC szabályosan hülyét csinált magából azzal, hogy az év legnagyobb slágerét nem volt hajlandó játszani, miközben a magánkézben lévő rádiók gond nélkül nyomták a dalt. A Relax ráadásul azt a bravúrt is megcsinálta, hogy amikor a nyáron a zenekar következő kislemeze, a Two Tribes is vezette a listát, visszatornászta magát másodiknak – a hatvanas évek óta nem volt ilyen, hogy a lista első két helyén ugyanaz az előadó szerepeljen.

Morley az első három kislemezzel három, kellően ellentmondásos témát célzott meg: a szexet, a háborút és a vallást. A Relaxnél még magával ragadóbb Two Tribesnak jutott a második, amit az akkori szovjet pártfőtitkár, Csernyenkó és Reagan pankrációját filmre vivő videóval népszerűsítettek, de a propagandagépezet minden fronton támadásba lendült. A „Frankie Say" pólók, melyek provokatív szlogeneket adtak a zenekar szájába („Frankie azt mondja, fegyverezzük föl a munkanélkülieket", „Frankie azt mondja, háború van, rejtőzz el!" stb.), '84 nyarán elárasztották Nagy-Britanniát, az év tényleg a zenekarról szólt. A mesterhármast a konvencionális hangzású Power of Love tette teljessé, amely szégyentelen kísérlet volt a karácsonyi No. 1-ra, és ezzel egy másik liverpooli együttes, a Gerry & The Pacemakers óta a Frankie Goes To Hollywood volt az első zenekar, amelynek mindhárom első kislemeze listavezető lett.

Ezen a ponton joggal tűnhetett úgy, hogy a Frankiemánia az egész világot elsöpri, ám hamar kiderült, hogy Horn és Morley hosszú távon rosszul taktikázott, és minden puskaporát el is lőtte. A nagylemez, a Welcome to the Pleasuredome egyáltalán nem hangzott olyan radikálisnak, mint amit a körítés ígért, és kezdett a visszájára fordulni a ZTT taktikája: a zenekart sokáig nem engedték koncertezni, nehogy kiderüljön a svindli, ám amikor Hornék a fejükbe vették Amerika meghódítását, a fejükre dőlt az építményük. A Frankie élőben átlagos rockzenekarnak hangzott, Amerikát pedig nem lehetett reklámkampányokkal meghódítani, ott bizony hosszabb távon jelen kellett lenni, turnézni, és ez nem volt a zenekar erőssége. („Az amerikaiak egy új Village People-t láttak bennük" – mondta Morley.)

Ráadásul a turnén kijöttek az ellentétek Johnson, illetve a hetero tagok (O'Toole, Nash és Gill) között, és ugyanúgy, ahogy korábban a mintául szolgáló botrányzenekar, a Sex Pistols, a Frankie Goes To Hollywood sorsát is megpecsételte az amerikai turné. '85-ben a ZTT diadalmenete is véget ért, és a bábuként mozgatott, előnytelen szerződésekbe kényszerített zenekarok egymás után lázadtak fel: pereskedések hosszú sora jött, közben a Frankie mögül ugyanolyan hamar tűnt el a rajongótábor, ahogy jött. A következő lemezen a tagok ragaszkodtak hozzá, hogy ők játsszanak a felvételeken, de a Liverpool óriási bukás lett, Johnson pedig nem sokkal később ki is lépett. Bebizonyosodott, hogy kizárólag manipulatív taktikákkal nem lehet kitartó bázist építeni.

Egyszerre a vég és a kezdet

A Frankie Goes To Hollywood egyéves tündöklése mindazonáltal valódi vízválasztó volt a poptörténelemben. A már idézett Reynolds szerint egyszerre volt a punk utolsó robbanása, miközben évtizedekre előre meghatározta, miről fog szólni a popzene. Az ügyes producerek és a találékony marketing; a zenéhez csak az arcukat adó együttesek; az öntudatosan meleg előadók, és az évtized második felét meghatározó samplingtechnika mind-mind ilyenek voltak. Sőt, a BBC is tanult az esetből, és a Relax esetét követően csínján bánt a tiltással.

Miközben a zenekar eltűnt a színről, az egyetlen, valóban tehetséges tagja, Holly Johnson szólóban próbálkozott, de két kezdeti nagy slágere után (Americanos és a magyar tévében is rendszeresen játszott Love Train) a karrierje lejtmenetbe kapcsolt, és miután kiderült, hogy HIV pozitív, inkább átnyergelt a festészetre. A többiek későbbi próbálkozásai pedig tényleg szót sem érnek. 2003-ban aztán a Bands Reunited című VH1 műsor hiába próbálta újra összehozni őket, és két évvel később a nosztalgiahullámot meglovagolva is csak három tag mondott igent, Johnson és Nash hajthatatlan maradt.

Trevor Horn produceri karrierjét viszont nem árnyékolta be a ZTT bukása: dolgozott vele Paul McCartneytól kezdve Mike Oldfielden át a Pet Shop Boysig sok mindenki. Sőt, az orosz álleszbikus tinilány-duóval, a t.A.T.u.-val még egyszer részt vett egy nagy popsvindliben. Aztán egy családi tragédia érthetően lelassította: 2006-ban a nagyobbik fiuk légpuskával véletlenül eltalálta Jillt, aki visszafordíthatatlan agykárosodásokat szenvedett. Az évekig kómában fekvő feleségéről Horn nemrég azt mondta, hogy „nem tud sem beszélni, sem mozogni, sem mosolyogni, egyedül azt tudja kifejezni, ha valami rossz neki." Paul Morley pedig többé nem próbálkozott a showbizniszben, visszatért az íráshoz. Annyi kapcsolata azért maradt a ZTT-vel, hogy gyereke anyja Claudia Brücken, a Propaganda egykori énekesnője lett.