Manapság is születnek dinoszauruszok - a Wooden Shjips lemeze

Negyedik albumát adta ki idén a San Franciscó-i Wooden Shjips. A Back to Landen van minden: Stooges, Byrds, Doors, Zappa, Lothar and the Hand People, de még Spacemen 3 és egy kevés Dukes of Stratosphear is, viszont épp a rengeteg idézőjel miatt érezhetjük néha azt is, hogy igazából nincs is rajta semmi.

Wooden ShjipsThrill Jockey2013

Ahogy telik az idő, egyre több lesz a régi dolog, amire szeretünk emlékezni. Emberek millióinak okoz örömet, hogy még ma is készítenek olyan albumokat, amiket akár 1974-ben is megtalálhattak volna egy San Franciscó-i lemezboltban, és a Back to Land pont ilyen, még a borító is tök retró. Benyomjuk a lejátszóba, és máris szól a Creedence Clearwater, az Eagles, a Velvet Underground meg a Buffalo Springfileld. Ja meg ugye a Wooden Shjips.

Nagyjából ez a fő baj a lemezzel: annyira a múltba nyúlik, hogy alig marad benne valami saját. Egyébként a Wooden Shjips együttesként is pont ilyen, hat éves fennállásuk alatt annyira profivá váltak hetvenes évekbeli számok írásában, hogy egyáltalán nem látszik rajtuk, hogy ők – bár már őszülő, de – ma még élő csávók. Ha viszont ettől el tudunk vonatkoztatni, egy tökös, lüktető, minden szempontból jó lemezt kapunk.

Az albumot nyitó címadó dal vokálban még kicsit bénácska, de utána a Ruinsban és a Ghoulsban már vaskos a zúzás, kegyelmet nem ismerő, ördögszekeres pszichedélia üli torát. Jó, talán most úgy tűnik, hogy ennek nincs értelme, én sem hinném el, hogy létezik olyan dolog, hogy kegyelmet nem ismerő, ördögszekeres pszichedélia, de meg kell hallgatni a lemezt, és az majd bebizonyítja, hogy igenis de. Külön kiemelendő a szintetizátor, a legtöbb számba ugyanis a billentyűk olcsón torzított, monoton pötyögése csempészi bele az igazi sivatagi démonokat.

A These Shadowsnál kissé alábbhagy a lendület, de egyáltalán nem ül le a lemez, nagyjából kiegyensúlyozottan király minden dal egészen a záró Everybody Knowsig, amiben viszont megint erőtlen a vokál, ráadásul itt a hangszerelés sem oldja a feszengést, mert a gitár és a szinti is elég dedós. Más kérdés, hogy ezzel az utolsó szám válik a Back to Land egyetlen meglepetésévé, hiszen előtte minden akkordváltás, minden szóló, minden dobtéma kiszámítható. Végül is ezeket hallgatjuk harminc-negyven éve.

Ezek alapján akár elégedettek is lehetnénk a Back to Landdel. Ez egy ilyen kor, idén még a bizonyítottan kreatív és tehetséges Daft Punktól is csak egy "ilyen zenéket hallgattak a fateromék" válogatásalbum tellett. Ha pedig a Daft Punktól is csak ez jön, mi más jöjjön a Wooden Shjips-től? Egyetlen dolog árnyékolja csak be a korrekt megelégedést, mégpedig hogy ezek a San Franciscó-i férfiak az előző lemezükön bebizonyították, hogy ennél mélyebbre is tudnak túrni Iggy Pop nadrágjában. A West ugyanis tényleg tökéletes album, elejétől a végéig oda van téve, nincs rajta fölösleges szám.

A Back to Landen viszont van legalább másfél, márpedig a zenei múltidézés nem annyira nehéz dolog, hogy akár egyetlen hiba is elnézhető legyen benne. Ettől függetlenül persze tök jó lesz a Wooden Shjips lemezbemutatója februárban az A38-on, 2000-ért nagy bűn lenne kihagyni. B+