Vágólapra másolva!
Hét idei lemez rövid kritikájával csökkentjük felhalmozódott hátralékunkat, közös nevezőjük, hogy így vagy úgy, de rájuk lehet sütni a pszichedelikus jelzőt, és hogy egyik se nyit új fejezetet a poptörténelemben, viszont majdnem mindegyik tök jó.
Vágólapra másolva!
Jagwar MaHowlinMarathon Artists / Neon Music2013

Jagwar Ma: Howlin'

Ezt a két ausztrál srácot kezdettől fogva úgy hirdetik, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján népszerű baggy/madchester korszak újrafelfedezőit, vagyis az indie gitárzene és az elektronikus tánczene hedonista újraegyesítőit. Nekem azért messze nem (csak) a Happy Mondays vagy a Stone Roses jutott eszembe róluk, bár az Exercise basszusa akár jöhetett volna az utóbbitól is. Egyébként meglepően kiforrott hangzással és kétharmadrészben kimondottan jól sikerült számokkal van dolgunk - jó hangulatú és ideális bulilemez ez, amelyben tényleg remekül fér meg a slágeres pszichedelikus rock az acid house-os alapokkal, de azért a mérleg inkább az előbbi felé billen, és ez rendben is van így. B+

Thee Oh SeesFloating CoffinCastle Face2013

Thee Oh Sees: Floating Coffin

John Dwyer zenekara a San Franciscó-i underground legmegbecsültebb terméke jelenleg, és a sztahanovista munkaetikával dolgozó Thee Oh Sees tesz is róla, hogy a zenekar nevének évről évre legyen miért előkerülnie. Akik képesek komolyabb különbséget tenni a kaotikus pszich-garázsrockban utazó Dwyer lemezei között, azok szerint a Floating Coffin direktebb és rockosabb, sőt, sötétebb tónusú számokat tartalmaz, de azért a lényeg nem változott. Kicsit talán most nehezebb kihámozni a dallamokat, viszont minden eddiginél jobban viszi a hallgatót a lendület, cserébe a végén ott a szép, hegedűvel színezett Minotaur, megmutatván, Dyer nem csak a zavarkeltésben és a bajkeverésben érdekelt. B+

BeachesShe BeatsChapter Music2013

Beaches: She Beats

A csupa lány, öttagú, melbourne-i Beaches 2008-as első lemezével még csak az ausztrálokat hódította meg, az idei második viszont már nemzetközi , de ami még fontosabb, két szám erejéig a krautrock-legenda Michael Rother (Neu!, Cluster) is közreműködik a lemezen. A Beaches dalaiban a kilencvenes évek zajos indierockján átszűrve hallható pszichedélia, alter-gitárpop és minden, ami passzol ehhez a világhoz, és bár tök korrekt számokról beszélünk, azért nem mondható, hogy túlzottan egyéni lenne. Ettől még a Chillst idézően álmodozós Send Them Away, az instrumentális The Good Comet Returns vagy a Rotherrel készült Distance Stereolab-koppintása mind-mind szeretnivaló számok, de nehezen lehetne meggyőzni róla, hogy ilyeneket csak a Beaches tud az egész világon. B-

HookwormsPearl MysticGringo Records2013

Hookworms: Pearl Mystic

Akárcsak a Beachesnél, úgy a Hookworms esetében is a pszichedelikus rock és a krautrock lehetnek a hívószavak, noha ez az öttagú leedsi zenekar ösztönösebb és kevésbé popos zenét játszik, mint az ausztrál csajok. A csak a monogramjukat eláruló britekről már maga Julian Cope is áradozott a honlapján, míg mások némiképp túlozva az elmúlt húsz év legjobb brit pszichedelikus lemezének tartják a Pearl Mysticet. Bár a Hookworms is nagyjából azokból a hatásokból építkezik, mint újabban a Horrors, a zene sokkal nyersebb, hipnotikusabb és elszálltabb, és a szemfüles hallgatók azt is észrevehetik, hogy dalok helyett összefolyó, néha sodró lendületű, néha kicsit unalmas zajmassza van, ami összességében tényleg nem rossz, de a szuperlatívuszokkal még várnék. B

Neils ChildrenDimly LitBoudoir Moderne2013

Neils Children: Dimly Lit

Aki még emlékszik arra, hogy ez a zenekar a gótosra sminkelt/tupírozott brit tinilányok kedvence volt, a korai Horrorshoz hasonlóan (bár náluk gyengébb zenével), az már azon is meglepődik, hogy a Neils Children még létezik. Igaz, egyszer már egy rövid időre feloszlott, ám feltámadva váratlanul megjelentetett olyan lemezt, amit muszáj komolyan venni. A Dimly Lit a korábbi punkos/posztpunkos világ helyett a Broadcast (közvetve a Silver Apples) retrofuturista pszichedéliáját hívta segítségül, filmszerű analóg billentyűsökkel és orgonákkal, álomszerű atmoszférával, és olyan hibátlan dalokkal, mint az Edward the Confessor vagy a What's Held in My Hands. Az év egyik legkellemesebb meglepetése itt végighallgatható. B+

Spectral ParkSpectral ParkKemado2013

Spectral Park: Spectral Park

Luke Donovan egy elképesztően tehetséges srác Southamptonból, akinek minden a rendelkezésére áll ahhoz, hogy megcsinálja a világ legjobb pszich-pop lemezét is akár, de egyelőre mégsem könnyű szeretni. A Spectral Park néven alkotó Donovannak nem véletlenül nincs még ezer rajongója sem a Facebookon, noha komoly újságok és blogok is foglalkoztak már a lemezével, ám legtöbbjük ugyanarra jutott, amire én is. Vagyis szinte minden számába annyi ötlet és dallam van zsúfolva, amennyi másnak egy lemezre se jut (és nagyon sok orgona is van, ami külön jó), de csak ritkán áll össze valami tényleg jó dologgá – a korai Of Montreal infantilis szertelensége és Max Tundra követhetetlen sokszínűsége találkozik itt, de ha egyszer Donovan rendszert tudna vinni az agyában dúló káoszba, az óriási lépés lenne az emberiség számára – hiszen már az első lemez se kicsi. B

MastonShadowsTrouble In Mind2013

Maston: Shadows

A Los Angeles-i Frank Maston is egy szólóban alkotó zenész, aki millió hangszeren játszik, ám ő Donovannel ellentétben a hagyományos dalszerkezetekben hisz, és leginkább olyan nagy kaliforniaiak ihlették meg, mint Brian Wilson vagy Van Dyke Parks. Maston maga vállalja a lemezen még a fúvósokat is, és a rövid, 27 perces album mind a tíz száma rendkívül gazdagon és változatosan hangszerelt, időtlen kamarapop. A Shadows dalaiban gyakran van valami nyugtalanító, mint a klipes Messages vagy a King Conrad kémfilmes fennhangjai, és akár még a régit ugyancsak új szellemben megidéző Jacco Gardner-lemez kaliforniai párjának is nevezhetnénk, ám ahhoz emlékezetesebb dallamok kellenének, noha bemutatkozásnak ez se rossz. B