A strandlabdára nincs válasz - Nick Cave koncertje a Szigeten

Nick Cave and the Bad Seeds, sziget 2013
Vágólapra másolva!
Az idei Sziget egyik legnagyobb neve nem töltötte meg teljesen a Nagyszínpad előtti teret, viszont a közönsége annál feszültebb figyelemmel veszett el Nick Cave tragikus-ripacskodós világában. Jót álltak-e Cave-nek az öreg rocksztáros manírok, és mit jelent a konszolidált minimum?
Vágólapra másolva!

Nick Cave-hez mindenki valami szenvedélyes és/vagy ideologikus módon szokott viszonyulni, én a magam részéről az ő hatására jöttem rá először szignifikáns mértékben, hogy a keményzenei világon kívül is van élet, és a férfi-ripacskodás, színpadiasság, tudatosan felnagyított gesztusok és önirónia iránti vonzalmam is jó részben neki köszönhetően tudatosult bennem. Munkásságában ha a hangvétel idővel változott is, a színvonal sokáig tiszteletre méltóan megbízható maradt, viszont, esküszöm, nem direkt csinálom, de az idei Push the Sky Away volt az első olyan Bad Seeds-lemez, ami egyszerűen nem tudott érdekelni, alig maradt meg belőle bármi is. (Eddig se szerettem mindent, amit Cave csinált, de most először éreztem jellegtelennek.) A koncert előtt ráadásul az is eszembe jutott, hogy a „push the sky away" az magyarul „vágjál lyukat a kádba", amitől persze csak rosszabb kedvem lett.

További képekért kattintson! Fotó: Tuba Zoltán - Origo

A jó hír az, hogy a koncerten az új dalok mégsem igazán lógtak ki lefelé a műsorból, a rossz hír pedig az, hogy ehhez nem csak az kellett, hogy hatásosabbak legyenek, mint amúgy, hanem az is, hogy a régi klasszikusok hozzájuk szürküljenek. A zenekar az új lemez konszolidáltságához illő, elegáns öltözetben lépett színpadra, és az egész előadás egyfajta konszolidált minimum jegyében zajlott, zeneileg például végig (két zongorás számot leszámítva) az efféle karizmatikus-mesélős zenékben manapság sztenderdnek számító alapvetően lírai, kontrasztokra épülő, néha fokozódó, néha hangsúlyos pontokon bedurvuló gitáros kíséretre alapoztak, ami rosszá nem tette a számokat, de kissé egyformává igen. Nagyszínpados, nagy tömeges koncerteken általában zavarni szokott a közvetlenség hiánya, Cave azonban pont az az ember, akinek jól áll ez a distancia, mindjárt látszott, hogy igazán tudja, hogyan kell belakni egy színpadot, mégis valahogy az általam elképzeltnél hagyományosabb öreg rocksztárosan viselkedett, amikor pedig a drámai Weeping Song alatt a vele pacsizók egyike egy okostelefont, másika egy strandlabdát emelt feje fölé, eszembe jutott, hogy éppen ezek azok a dolgok, amikre Nick Cave művészete nem tud választ adni.

További képekért kattintson! Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Három dal volt, ahol ennél az élvezhető minimumnál valami többet is sikerült nyújtani: az Into My Arms, mert Cave-től szokatlan dísztelensége és intimitása érdekes ellentétben állt az egész helyzettel, a Stagger Lee, mert Cave ebben végre igazán kiélte színészkedő, ripacskodó, történetmesélő hajlamait és felszabadultan el is viccelte az egészet, illetve meglepő módon az új lemez egyetlen emlékezetesebb száma, a szövegileg kicsit közhelyesen világmegfejtő, de legalább elég találóan megfogalmazott és előadott We Real Cool, mert ez volt az egyetlen dal, amit a várhatóhoz képest érdemben máshogy játszottak (kivették a refrénből a dallamosságot, amitől sokkal fenyegetőbb lett, az viszont, hogy a Wikipedia szóra senki nem nevetett, üvöltött, vagy legalább szisszent fel, azt bizonyítja, hogy az ún. szövegcentrikus zenék rajongóinak nagy részét valójában ugyanannyira nem érdekli a dalszöveg, mint). Egyébként meg, mondom, korrekt volt, élveztem végig (kivéve a Stagger Lee definitív műsorzárása után felesleges és üres Push the Sky Away-t), azt viszont nem akarom elhinni, hogy ez az ember ne lenne (vagy lett volna) többre képes. B