A pofádat befogod, ugye? – a Savages bemutatkozó lemeze

Arra már Nietzsche figyelmeztetett minket, hogy a sok emlékezés csírájában ölheti ki belőlünk a kreativitást, azzal viszont ő sem számolt, hogy egymástól távol álló referenciapontok vegyítése az eredetiség és frissesség egy új hullámát zúdíthatja ránk. Márpedig a Savages bemutatkozása az elmúlt évek egyik legmarkánsabb debütálása, mi meg csak ülünk és hallgatunk, ahogy parancsolják.

SavagesMatador/Pop Noire/Neon Music2013

Silence Yourself! (Hallgattasd el magad!) – szól a Savages albumának borítóján található humanista kiáltvány utolsó mondata, mely a lemez címe is egyben. Túl zajosak lettünk, a figyelmünk egyre szétesettebb, olyan, mintha John Cage 1952-ben írt 4’33” című darabja, mely maga a hangoktól terhelt csend, szavakká formálódott volna, mert napjainkra tényleg lehetetlen, hogy megvalósuljon az abszolút csend fogalma. A Savages pedig arról próbál meggyőzni minket, hogy legalább mi fogjuk már be, levegőt is lehetőleg hang nélkül vegyünk, és figyeljünk oda rájuk, mert ez a negyven perc könnyen leszakíthatja a fejünket a helyéről, miközben ők boldogan adogatnak majd minket körbe egymás között.

A négy londoni lány nyersessége elsőre belénk hasít, és merőben elüt attól a vonaltól, amelyet mostanság nemcsak a menő csajzenekaroktól, de úgy általában minden olyan formációtól megszokhattunk, akiket a brit/amerikai hype-gépezet felkapott. Persze van különbség aközött, amikor az ember magának csinálja a reklámot (mert ilyenkor fedni kell valamit) és amikor a sajtóban alakul ki körülöttük egyfajta istenítő állapot. A Silence Yourself viszont az elsőtől az utolsó hangjáig megérdemli ezt a kitüntetett figyelmet, hiszen úgy hozza vissza a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának sötét, Bauhaus, Joy Division, Siouxsie and the Banshees fémjelezte oldalát, hogy még az is feketébe akar öltözni, akinek eddig a legsötétebb ruhája egy fehér ing volt.

Forrás: AFP/Alain Jocard

A Savages intenzitása a nyitó Shut Uptól kezdve magával ragadja az embert. A perzselő gitárok és a dinamikus basszus talán csak a csontig hatolóan kattogó instrumentális Dead Nature közben nyugszanak meg a maguk két percére, hogy utána a She Will gyorsított tempójával és sikolyaival ott folytassák, ahol előtte abbahagyták. Olyan ez, mintha a Horrors második albuma, a Primary Colours, megtalálta volna a riogató, sikítozó női oldalát, amelynek türelmetlensége és vadsága a Husbands őrületében csúcsosodik ki. A Marshal Dear pedig, amiben a leginkább érezhető Jehnny Beth énekén francia származása, mint egy groteszk cirkuszi felvonulás, a korábban Mark Lanegannal és Kurt Vile-lal is játszó Duke Garwood klarinétszólójával zárul.

Nehéz fogást találni ezen a lemezen, csodálkoznék is, ha nem lenne majd ott az év végi listák első öt helyezettje között a Silence Yourself, hiszen pont azt a hitelességet adja vissza az egy évtizeddel ezelőtt már megidézett posztpunk korszaknak, amit a zenekarok akkortájt szerettek figyelmen kívül hagyni. A Savages tagjaiban viszont megvan az a fajta brutális szépség iránti vágy, amely csak modernizálni akarja a lelket, nem pedig újradefiniálni. A