Az út vége jól látható - East-életműkoncert a MüPában

Csaknem két évtized után újra East-koncert volt Budapesten. A nyolcvanas-kilencvenes évek Szegedről származó, sikeres progresszív rockegyüttese telt ház előtt lépett föl a Művészetek Palotájában, és a koncertet nem nyomta agyon a múló idő súlya.

A 80-as évek elején szinte minden, magát entellektüelnek vélő kamasz életében volt egy progresszív rockos időszak. Kb. ezzel tudtuk magunkat a legkönnyebben megkülönböztetni az ostobáktól, akik diszkóba jártak, és Ottawanra, sőt egy-két hátborzongató évben italodiszkóra rázták a seggüket. Pink Floydot, King Crimsont, Yest és Van Der Graaf Generatort hallgattunk, virtuóz gitárosoknak és billentyűsöknek örültünk, és nem sokat törtődtünk vele, hogy a bonyolult és színes zenékhez egyszerű szövegeket írtak az alkotók. Nem volt fontos, úgysem értettük, miről is énekel az az énekes. Nem sokkal később aztán jött a punk és a többi, a progrock meg elfoglalta az őt megillető szubkulturális pozíciókat - ám ez már egy másik történet.

Magyarul sosem lett akkora kultusza a műfajnak, mint nemzetköziül, a Syriusnak különböző okokból inkább a legendája lett nagy, mint a lázadó ifjúságra gyakorolt hatása. Az East ennél sokkal jobban járt, a piacot azonban - a fentebb említett óriásokkal ellentétben - neki sem sikerült letarolnia. Ennek több oka is lehetett. Egyrészt az, hogy vidékről indulva akkoriban még nem volt könnyű dolga egy rockzenekarnak, másrészt az, hogy egy árnyalattal mégiscsak kevesebb volt benne az átütő erő és az invenció, mint Robert Fripp vagy Roger Waters formációiban.

Így is szívesen hallgattuk, különösen az 1981-es lemezt, a Játékokat. Az Eastnek két komolyabb korszaka volt - valójában több kisebb, de ne vesszünk el a részletekben -, amelyek közt a személyes kapcsolódási pontokat két ember jelenti, Móczán Péter basszusgitáros és Pálvölgyi Géza billentyűs. Az első felállásban még Zareczky Miklós énekelt, Varga János gitározott és Király István dobolt, a második már-már szupergrup státusban rajtolt, a Karthagóból ismert Takács Tamással és a korábban korálos Dorozsmai Péterrel. Azt magam is csak most tudtam meg a Quarton megjelent Móczán-interjúból, hogy a kezdetek kezdetén, az instrumentális-jazzrockos próbálkozásoknál még a híres Szakcsi Lakatos Béla is ott volt. A második East mindenesetre sokkal slágeresebb, rockosabb zenét csinált 1987-től, így lehet, hogy míg a vájtfülűek a Játékokra emlékeznek párás szemekkel, a széles tömegeknek elsősorban az 56-os dal ugorhat be 1989-ből.

Az East 1994-ben fejezte be - avagy szakította félbe - pályafutását, és bár Móczán szerint soha nem mondták, hogy feloszlottak volna, csendben maradtak csaknem két évtizeden keresztül. Sokáig csendben lenni nem jó, akkor sem, ha mással el van foglalva az ember, úgyhogy szinte csak idő kérdése volt, mikor jön össze megint ez az együttes is. Nincs ezzel a világon semmi baj, legalábbis akkor, ha szívesen, okosan és jókedvvel csinálják. Móczánék így csinálták. A tavalyi pécsi fonalfelvétel után már a budapesti helyszínt is okosan választották ki, a Művészetek Palotájában jól mutatott ez a zene kedden este, szépen összejöhettek idősek és fiatalok, akik a régi idők óta ápolják a kultuszt.

Mit láttunk, mit hallottunk? A hely szellemének megfelően nem is koncertet, hanem hangversenyt. Már nem fiatal, de kedves és jókedvű embereket, akik minden faxni nélkül előadták legjobb dalaikat. A koncepciót egy darabig nem értettem: nem az elején kezdték, hanem a közepén, és a végével folytatták, vagyis a még Zareczkyvel felvett Hűség néhány dala után a Takáts Tamás-os korszak következett, majd a legfontosabb lemez, a Játékok, egy az egyben. Így lett jó az ív, így nem lett okunk unatkozni.

Színpadképről meg ilyenekről nincs értelme beszélni, kiálltak az emberek az emberek elé a hangszereikkel, csillogott a szemük, mosolyogtak, grimaszoltak, ha valami nem úgy sikerült, tették a dolgukat. A zene hajszálra olyan volt, amilyenre emlékeztem. Színes, elég gazdag, a legjobb pillanataiban sűrű szövésű, de ritkán elsöprő. Kiderült, hogy Varga János még mindig jól tud gitározni - és akkor sem kapja fel a vizet, ha elmegy a hangszerének a hangja, szelíden, sztoikusan igyekszik korrigálni a hibát -, hogy a többiek is a helyükön vannak, és az is, hogy Zareczky már nem bír mindent kiénekelni, amit egykor simán ki bírt. Érdekes volt egymás után - a legvégén együtt - látni őt Takáts Tamással, a szerényen visszafogottat a szakadatlanul pózoló-bohóckodó váltotta, előbb oda, utóbb vissza. Azt a kérdést egyébként, hogy Dorozsmai Péter 54 évesen hogy nézhet ki ennyire pofátlanul fiatalnak, muszáj feltenni.

Kiderült közben az is, hogy jól emlékeztem: nem volt ez az egész annyira bivalyerős, és a szövegek sem fordították ki a világot a sarkaiból. Az még most is szinte jól hangzik, hogy az út vége jól látható, s a gödör felett hullni kezd a hó, akkor viszont nem a rémülettől borsódzott a hátam, amikor arról volt szó, hogy utolérnek a zöld manók, akik élő embert temetnek. Mindazonáltal: nem szólt a koncert minden percben tökéletesen, nem volt valami fene nagy súlya sem, kétezertizenháromtól pont annyira volt távol, mint a nyolcvanas évek általában, működött mégis. Alighanem azért, mert tisztának és őszintének tűnt. Van, amikor egy jó átlagos B-t érő műsor végén is felállva vastapsol a közönség. Helyesen. Ez ilyen koncert volt.

(A fotókra vagy ide kattintva megtekinthető a koncertről készült képgaléria.)