Elton John kedvenc tinirockerei

Elton John szerint olyanok, mint a pályakezdő Beatles: a 15-16 évesekből álló ír The Strypes zenekart a BBC legendás Maia Vale stúdiójában láttuk.

Még talán Londonban is kevés olyan legendás hely van, mint a BBC Maida Vale stúdiókomplexuma. Ez volt a BBC egyik első épülete, ami máig aktív, igaz, a második világháború után alaposan fel kellett újítani, mivel a bombázások alatt találatot kapott; emiatt a klasszicista jegyeket viselő fehér front mögött furcsán fest a sebtiben felhúzott, fémszerkezetes, multinacionális üzletre emlékeztető főépület. Nemcsak a BBC Szimfonikusok székhelyeként funkcionál, de hét stúdiójában az elmúlt évtizedekben számtalan könnyűzenei híresség is rögzített dalokat és koncerteket: a Beatles, Jimi Hendrix, David Bowie, vagy a közelmúltban Beyoncé és a White Stripes. A legismertebb talán a 1967 és 2004 közötti, BBC Radio 1-féle John Peel Sessions volt az itt készült műsorok közül. A legendás műsorvezető teljesen ismeretlen zenekarokat is meghívott csupán egy demó után, lehetőséget biztosítva nekik, hogy professzionálisan rögzíthessék dalaikat, illetve hogy milliók hallhassák őket. Emellett a már ismertebb zenekarok különféle hangzásokkal kísérletezhettek, valamint meg nem jelent számokat tudtak élőben rögzíteni.

A BBC 6 adón a Cerys Matthews (ex-Catatonia) által vezetett műsorba vasárnap az ismeretlenségből már kitört, de a jövőben valószínűleg jóval nagyobb népszerűséget elérő The Strypes volt hivatalos - a felvételt itt lehet megnézni a BBC honlapján. Elton John fedezte fel és szerződtette őket menedzsmentjéhez, nagy lelkesen a pályakezdő Beatlest emlegeti velük kapcsolatban. Mint minden BBC rádiós vagy televíziós közvetítés esetében, itt is véletlenszerűen osztottak jegyeket a jelentkezők között, akik az eső ellenére már egészen korán elkezdtek sorbaállni. Főleg húsz fölöttieket látni, de vannak negyvenesek is, és ha ruházatról ezt meg lehet ítélni, elég sok zenész is. A 10 órára meghirdetett beengedés rendben el is indul, sorszám, karszalag, le a lépcsőn, be az újabb sorba. A belső egy hatvanas évekből ittmaradt magyar autószalon is lehetne, ha nem látnám a stúdiók lámpáit, illetve a falakon ismert és kevésbé ismert zenészek képeit, valamint nem lenne érezhető a műsor előtti izgatottság.

Ahogy várakozunk a 3-as stúdióra előtt a folyosón, mellettünk vonul a vécére a Strypes három tagja, és valóban felháborítóan fiatalok. A kicsinyke ír városból, Cavanból való fiúk tweedzakójukban akár valami nyolcadikos búcsúvacsorára is készülhetnének, nem mondaná senki az ártatlan, borostát soha nem látott arcukról, hogy Elton Johntól kezdve Dave Grohlon keresztül Jeff Beckig mindenki az egekig magasztalja őket. Végül nem sokkal 11 előtt kinyitják a stúdiót, ahol a színpad előtt felfestett fehér vonalnál mindenki illedelmesen megáll, várakozik, majd tapsol és kurjongat, amikor a ceremóniamester megérkezik. Felvételre is kerül a közönségzaj, vannak kamerák is, de még egy ideig az élő rádióműsort hallgatjuk. Közben az együttes is felsétál a színpadra, Cerys Matthewsra várakozva, aki aztán lezseren, feketében, mosolygósan meg is jelenik, és kérdezgetni kezdi a fiúkat, egyelőre mikrofon nélkül.

Aztán beindul a rövid kérdések-zene-kérdések-zene sorozat, bár a fiatalok nagyon meg vannak illetődve, a basszusgitáros még az egyik kérdést is félreérti, annyira lámpalázas. A kérdések Cavan város és a fiúk életkora körül forognak, de nem igazán jók, persze Matthews nem is képzett újságíró, így az eldöntendő kérdésekre jórészt igen-nem-jó-jól válaszok érkeznek; talán egyedül a gitáros, Josh McClorey kezeli jól a helyzetet. Azért Matthews becsületére legyen mondva, minden taghoz próbál kérdést intézni, így sorra kerül napszemüvegben talán majd húszévesen lazábban kinéző Ross Farrelly (ének, szájharmonika), a legártatlanabb kinézetű Pete O'Hanlon (basszusgitár, szájharmonika) és az éppen a vad rock and roll életformát hajszolván megfázással küzdő Evan Walsh (dobok) is.

Ha az interjú során meg is voltak illetődve a tagok, ez egy pillanatig sem mondható el az előadásuk közben. Rendkívül feszes, összeszokott játék, lezser profizmussal, önfeledt virtuozitással és hihetetlen energiával. O'Hanlon és McClorey tűnik ki talán zeneileg, és ők is mozognak a legtöbbet, előbbi például úgy harmonikázik és ugrál egyszerre, hol nagyokat dobbantva és headbangelve, hogy olyat én még nem láttam, de persze a basszusjátéka és rendkívül élvezetes. Feldolgozások és saját számok követik egymást, közben az interjúkból megtudjuk, hogy mindegyikőjük zenészcsaládból származik és a szülőknek köszönhető az erős R&B-hatás. Azt is elmondják, hogy mielőtt két éve megalakult a Strypes, már körülbelül 7-8 évesen elkezdtek zenélni. A közönségből is méltatják ketten a zenekart, egyikük egyenesen Glasgowból jött. Az utolsó szám, a Rollin' & Tumblin' alatt a srácok egészen megvadulnak, McClorey letérdel és egy bögrével nyűvi a gitárt, az énekes Farrelly eldobja a harmonikamikrofont és a tamburint, a basszeros O'Hanlon pedig az eddiginél is energikusabban kaszálja a levegőt hangszerével. Mindezt olyan természetességel, mintha már vagy egy évtizede játszanának együtt. Mi lesz így újabb két év múlva?