Az idő a legnagyobb probléma - a My Bloody Valentine új lemeze

Amikor már senki se hitte volna, 2013. február 3-án éjjel megjelent a shoegaze műfajteremtő zenekarának, a My Bloody Valentine-nak a harmadik lemeze. Megérte vajon ennyit várni? Megérte életben maradni?

1988-ban vagyunk, amikor az évek során különféle éppen divatos gitárzenei irányzatokat (gótos beütésű poszt-punk, a C86-es indie pop) megjáró, akkoriban a Jesus And Mary Chain-féle zajos láncfűrészgitárokkal körbevett rágógumipoppal próbálkozó My Bloody Valentine-ban meglátott valamit Alan McGee. A korábban az imént említett zenekart, aztán a Primal Screamet, később pedig az Oasist is felfedező McGee rögtön le is szerződtette a zenekart a Creation Records nevű kiadójához. Az ekkora több tagcserén átesve, már a klasszikus Kevin Shields (ének, gitár), Bilinda Butcher (ének, gitár), Debbie Googe (basszus) és Colm Ó Cíosóig (dobok) felállásig eljutó ír négyes meg is hálálta a bizalmat. Az év augusztusában megjelent You Made Me Realise című minialbummal nem csak hogy továbbléptek a JAMC formuláján, hanem megteremtették a shoegaze-t mint műfajt. Sőt az ep-t sokan egyszerűen minden idők legjobb minialbumának tartják a mai napig. A bivalyerős ritmusszekció, Shieds és Butcher párosának a valóságról tudomást nem vevő vokáljai és csodálatosan zajos, hömpölygő gitárok úgy söpörték el a zenekar korai anyagait, mintha azok sohasem lettek volna.

Az év második felében megjelenő első lemezüket, az Isn't Anythinget szintén kritikai elismerés fogadta, de a zenekar és főleg Shields ambícióihoz mérten elégséges kereskedelmi siker elmaradt. Talán semmi sem mutatja jobban a helyzet tarthatatlanságát, mint hogy míg a soron következő lemezt készítve a vízióival két éven át stúdióról-stúdióra járó Shields csőd szélére vitte a Creationst, addig a gyerekkori barátja és a zenekar alapító tagja, az éppen betegségekkel küzdő és hajléktalan Ó Cíosóig még a munkálatokban sem tudott részt venni. Habár a '91 végére végül elkészülő Lovelesst megelőzően két ep is megjelent, amin már hallható volt az új My Bloody Valentine, ami már nem zajos, kemény pop volt, hanem inkább popos, a fület egyszerre sértő és simogató gitárzaj, a korabeli visszaemlékezések egyöntetűen arról szólénak, hogy mennyire újszerű, semmi korábbihoz nem hasonlítható érzés volt hallani a Lovelesst. Ekkora Shields tulajdonképpen már a dalszerűséget is elhagyta a hangzás és a harmóniák kedvéért, az éteri, de már alig megjegyezhető vokáltémákat pedig jószerivel befésülte a jellegzetesen széttremolózott, össze-vissza effektezett, kicsavart gitárok közé. A Loveless egy egybefüggő 45 perces himnusz lett, gitárokkal a gitároknak, sőt alighanem ezen túlra is. A My Bloody Valentine hatása ugyanis ott van az elektronikus zenében is, azon belül pedig még olyan szintis dolgokban is, mint mondjuk az M83.

A Lovelesst egyöntetű kritikai siker fogadta, kereskedelmileg azonban bukás lett. Mindezek után Shields ugyanazzal a konokoksággal vonult be a stúdióba, fittyet hányva minden egyébre körülményre, mint a Loveless előtt - megkezdve ezzel a maga 22 éves ödipuszi bolyongását. Lehet sorolni ennek az útnak a főbb állomásait, most csak tényleg néhányat említsünk közülük: először McGee-nek lesz elege Shields-ből, mondván "vagy ő, vagy én", és kidobja a kiadótól, majd '97-re széthullik a zenekar is. Közben Shields arról beszél, hogy ha csak meg nem hal, lesz még MBV-lemez, emellett olyan pletykák is terjednek, hogy 60 órányi anyagot juttatott el egy kiadóhoz 1999-ben. Szó volt még jungle- és drum and bass-hatásokról, és persze amúgy is izgatta mindenki fantáziáját, vajon mibe keveredett bele ennyire Shields (amellett persze, hogy beszállt a Primal Screambe). Némi csend után 2007-ben ismét bejelentette, hogy új lemez készül, 2008-ban pedig néhány koncert erejéig összeállt a zenekar. Ekkora a My Bloody Valentine már egy kanonizált zenekar volt, aminek nyomán fiatalok ezrei ragadtak gitárt, zenekarok százai alakultak meg, elérve kisebb-nagyobb sikereket. Ugyanakkor a My Bloody Valentine-t ekkor már senki sem vette számba mint élő zenekart - egy kövület voltak a múltból. Minderre erősített rá jelképesen, hogy a fesztiválok nagyszínpadán, headlinerként ugyanolyan hangosan szóltak tízezrek előtt, mint a maguk idején a párszázfős klubokban, de egyetlen új számot nem játszottak.

Amikor idén januárban Shields egy angliai koncerten azt mondta, hogy néhány napon belül megjelenik a zenekar harmadik lemeze, akkor már inkább tűnt egy poénnak a dolog, mintsem komolyan vehető ígéretnek. Sosem felejtem el, amikor szombat este még frissítettem egyet a Facebookon félálomban, láttam, hogy a zenekar kicserélte a borítóképét a Loveless borítójának effektjeit idéző kék valamire. Reggel pedig arra keltem, amit tán sose hittem volna, de amiben azért reménykedtem valahol: van új My Bloody Valentine-lemez. Végighallgatható a YouTube-on, különféle formátumokban megvehető a zenekar oldaláról.

My Bloody ValentineMy Bloody Valentine2013

Érdekes, ahogy olvastam a különböző fórumokon a hozzászólásokat, annak ellenére, hogy mindenki egy MBV-lemezt várt, legtöbben csalódottan állapították meg, hogy ez a lemez simán megjelenhetett volna valamikor a '90-es évek derekán is. És hát van benne valami, ahogy elkezdődik az m b v (igen, ez így a lemez címe), akkor rögtön szertefoszlik a húsz év, eloszlatva a titkos reménykedés során felhalmozott elképzeléseket, fantáziálásokat arról, hogy milyen lehet az a lemez, amire tízszer annyit kellett várni, mint a Lovelessre. Az első She Found Now simán rajta lehetne a legendás '91-es lemezen, most azonban már nem azt érezzük, hogy mennyire újszerű ez, hanem a popzenének egy mára teljesen elfogadott formája a finoman gerjedő gitárjaival és a beúszó éteri vokálokkal. Az Only Tomorrow hol mintha elnyúló, elomló, máskor mintha összetorlódó akkordjait is nem lehet nem szeretni már elsőre, amikor pedig bejön a távol elszálló égi jelenség képét idéző effekt, akkor már nyakig benne vagyunk úgy a zenekarban, ahogy a '90-es években is. Ezek után pedig nem hogy újdonság nem jön, de még kapunk rögtön az Only Tomorrow végén egy epikus stadionszólót, ami, ha hiszünk David Byrne-nek, akkor simán lehet a fesztiválturné lecsapódása is. Akárhogy is, ez remekül illeszkedik a My Bloody Valentine monumentalitásához. Oké, a textúrák sűrűjében azért hemzsegnek az izgalmasnál izgalmasabb megoldások - ahhoz képest viszont, hogy a My Bloody Valentine 2013-as visszatérését akár a gitárok, gitárzenék lehetőségeként is lehet kontextualizálni, hogy majd ők vissza a hangszer becsületét, a lemez közepén néhány számban egész konzervatív szintetizátor-szólamokkal is találkozhatunk - ami hát bizonyos tekintetben inkább visszalépésnek számít, és kicsit idegennek is tűnik a gitárok mellett, hiába jelentenek új színt a zenekar amúgy meglehetősen szűkre vett eszköztárában. Ezek közül a lemez leginkább kislemezre való darabja, a basszusvezérelt, dúdolgatós New You pedig inkább a You Made Me Realise finomabb dalaihoz nyúl vissza.

A lemez legnagyobb problémája tehát maga az idő. Ha onnan nézzük, hogy 22 év után érkezett egy olyan My Bloody Valentine lemez, ami nyugodt szívvel odatehető az életmű szűk, kanonikus részéhez, akkor az m b v egyértelműen üdvözlendő, és öröm, hogy a zenekar ténylegesen visszatért. Ha viszont onnan nézzük, hogy amíg mindez érlelődött, azalatt rengeteget változott a világ, akkor hiába bármilyen retrománia, az m b v egy meglehetősen anakronisztikus lemez. Néhány éve mintha olvastam volna valami olyasmit, hogy nem csak hogy harmadik lemez lesz, hanem készül egy negyedik is. Nem tudom, ennek mi a valóságtartalma, mindenesetre a lemez utolsó dala, a meglehetősen öncélú Nothing Is pusztítása után következő a Wonder 2 helikopterszerűen pergő dobjai és hajtóműveket idézően süvítő gitárjai egy számukra új zenei univerzum felé nyitnak. Ugyan ez már nem az a szituáció, amikor a Loveless záródalára Brian Eno azt mondta, hogy az a popzenének egy új sztenderje, de mindenképpen egy olyan lehetőség, ami a kortárs popzenéhez mérten releváns, járható út lehet az elkövetkezőkben a My Bloody Valentine számára. B+