Ördögi szikra

A tavalyi év egyik kritikuskedvence volt a Peaking Lights duó dubba forduló pszichedelikus poplemeze, a 936; egy évvel később elkészült a házaspár következő anyaga, a Lucifer, amelyet meg se kell hallgatni ahhoz, hogy bizonyos összefüggésekre rájöjjünk. Krautrockos hatást ígérnek, de ennél azért összetettebb a helyzet.

Az év egyik legjobb (illetve a folyamatosan laposodó, de azért még néha villanó Not Not Fun kiadó legizgalmasabb) lemeze volt 2011-ban a Peaking Lights: 936, amely - röviden összefoglalva - úgy találta meg saját hangját az elmosódott emlékek szűrőjén keresztültuszakolt zajos, maszatos és túlgerjesztetett lo-fi popzenék tömegében, hogy a dub egészen konkrét és kötött, mégis szabad és hipnotikus lüktetését tette alapélményévé és motorjává. Nem a 936 volt Indra Dunis és Aaron Coyes duójának első lemeze, de ez volt az a kiadvány, amellyel sikerült rátalálni a Peaking Lights karakterére, és amelynek dalai gyökeret vertek a fülben.

Persze távol állt a 936 attól, hogy sima dublemez legyen, legalább annyira volt pszichedelikus rocklemez, vagy mutáns diszkó helyenként, a bő egy évvel később, idén nyáron megjelent Lucifer című folytatás esetében pedig rendre megemlítik a krautrockot mint új hatást és további nyitást. Persze, önmagában az, hogy krautrockos hatás, nem sokat jelent, mint ahogy nincs is olyan, hogy egységes krautrock: a Lucifer keretét adó, marimbával és éterien ritmizáló elektronikával nyüzsgő, Moonrise című intrót, illetve a záró Morning Start hallgatva egyértelmű Moebius és Roedelius hetvenes évekbeli munkásságának hatása; a lemezt ténylegesen nyitó Beautiful Son határozott, de nagyon is ráérős tempója pedig épp olyan, mint amikor Michael Rother is becsatlakozott hozzájuk, Harmoniát csinálva a Clusterből.

A Lucifer első asszociációi tehát a hetvenes évekbeli német elektronikát és kísérleti/kozmikus rockot hozzák be új színként, de ravasz módon a lemez egyetlen hangjának meghallgatása nélkül is működik ez a reflex, érdemes összevetni a lenti lemezborítókat (a Can kivételével) a fentivel. (Egyébként párhuzamosan a brit posztpunkkal, a hetvenes évek végén a dub a krautrockba is beszűrődött és érdekes mutánsokat hozott létre, például Moebius és Plank Rastakraut Pasta című lemezét, vagy a Can Flow Motionjét, többek között.)

Ennek ellenére mégsem a kraut a legjellemzőbb a Luciferre, vagy akkor sokkal inkább a krautra jellemző nyitottság és folyamatos mutálódás. Kevésbé egyértelmű, és sokkal izgalmasabb például a Midnight (In The Valley Of Shadows) című dalban hallható, háttérben meghúzódó és folyamatosan húzó afrorockos gitár, és ha ehhez vesszük a Moonrise ütőseit, illetve a Dream Beat funkosan zsigeri és hipnotikus basszustémáját, akkor a hatvanas és hetvenes évek Nyugat-Afrikája épp olyan lényeges hivatkozási pontja a lemeznek, mint a kor német zenéi. Meg nyilván a saját kora, például Sun Araw tavalyi, Ancient Romans című lemeze, illetve Cameron Stallones azóta készült dubos cuccai.

Mert végeredményben a Peaking Lights elsődleges kiindulási pontja még mindig a fapados dobgép és a dub, amelyhez a kezdeti kalandozások után szép fokozatosan közeledik vissza a lemez közepe felé: a Cosmic Tides sok szempontból a 936 egy évet késett és jóval tudatosabb csúcspontja, és elbűvölő; a LO HI lefojtott basszushangzása egyszerre juttatja az ember eszébe a nyolcvanas évek dubbal mutálódó posztpunk-kísérleteit, Adrian Sherwood munkáit, de az idétlenkedő újhullámos dalokat is; illetve a tempósabb számok (Live Love és Dream Beat) a New York-i no wave diszkó hibrid pillanatait.

A legfontosabb különbség azonban a 936 és a Lucifer között, hogy míg az előzőben megvolt az a szikra, amely miatt egyből kifejtette hatását, és azonnal el is varázsolta a hallgatóját, utóbbi sokkal tudatosabb, összetettebb és racionálisabb élmény: elsőre csalódást is okozhat, pedig sok szempontból jobb lemez az előzőnél. De kevésbé zseniális. Itt meghallgatható. B+