Örök szívfájdalom

Két giccsmentesen szépséges, melankolikus lemez: az indie-pop egyik legsikeresebb duójától, a Beach House-tól, valamint a fiatal brit Alt-J-től.

Beach House: Bloom

Victoria Legrand és Alex Scally duója, a félénk szobazenével induló Beach House minden egyes lemezével felkapottabb lett: először csak jobbára hipszter/indie körökben, de a két évvel ezelőtt a Sub Pop kiadónál megjelent Teen Dream már kereskedelmi siker is lett, és világszerte az egyik legnépszerűbb indie-pop zenekarrá emelte a baltimore-i duót, amelynek még Jay-Z és Beyoncé is elnéz a koncertjére.

Bár nem volt a Beach House ellenszenves zenekar, engem ezidáig valahogy sosem tudott megszólítani: kellemes, jó hangulatú zene volt, bájos énekesnővel és kedves, introvertál dalokkal, melyek azonban ritkán voltak igazán emlékezetesek. Ahogy azt a Teen Dreamkritikájában is írtuk, azon a lemezen azért már akadt belőlük pár, és ezekkel egyre bátrabb zenekar képét mutatták két éve a Primavera fesztiválon.

A Beach House pályájának eddigi kulcsa tehát az albumról albumra való, jól észrevehető fejlődés volt, és a most megjelent negyedik album, a Bloom olyannyira nem tér le erről az útról, hogy most már én se nagyon tudok felhozni velük szemben semmit. Tény, hogy ismét sikerült úgy megújulniuk, hogy olyan nagyon nem változtak, mégis teltebb, magabiztosabb, erőteljesebb megszólalást kaptak a dalok, melyeket már végképp nem lehet duó formátumban előadni, de dobos eddig is kísérte a két tagot. Néhányan Legrand és Scally szemére vetik, hogy most inkább a hangzásra koncentráltak a dalszerzés helyett, de ez igazságtalan. A dalok ugyan nem instant slágerek, sőt, nem is könnyen lehet őket megkülönböztetni, ám a Beach House sosem volt az a kimondott slágergyáros zenekar, és a dalok ettől még jók. Csak éppen már végképp semmi közük ahhoz a bizonyos hálószobához - és milyen jó is, hogy nincs, mert ez még jobban áll nekik.

A duóval kapcsolatban mindig is a dream-pop skatulyát volt szokás emlegetni, ám ennyire közel még sosem jutottak a valóban egy másik világot idéző, nosztalgikus-elvágyódó és túlzás nélkül szépséges zenéhez. Mivel a lemez tényleg egységes, nehezen tudok kiemelni csúcspontokat (na jó, a The Hours - Troublemaker - Wishes különösen erős blokk a lemez közepe táján), ám a rejtett számként felrakott Wherever You Go kicsit elüt a többiektől, és talán a legegyszerűbb, legszebb dal a lemezen. És furamód mégsem baj, hogy nincs ott az albumon. De ha legközelebb a dalok annyival lesznek jobbak, mint most a hangzás a korábbiaknál, akkor azt már tényleg nehezen fogják tudni überelni - ezt még azért lehet. B+ (Sub Pop / Neon Music)

Alt-J: An Awesome Wave

A leedsi egyetemen alakult, négytagú Alt-J debütáló lemeze újabb bizonyíték arra az örvendetes tényre, hogy pár éves szünet után idén újra feltűntek brit zenekarok, amelyekre tényleg érdemes odafigyelni. Ráadásul az Alt-J is tesz érte, hogy újra felfedezzük az egykori Beta Band nagyságát, noha nem olyan egyértelműen, mint a Django Django: velük szemben az Alt-J inkább a finoman egymás mellé párosított folkos és elektronikus elemeket, az énekben megjelenő örök szívfájdalmat és a többszólamú, már-már gregoriános vokálokat fedezte fel magának, amivel leginkább a Beta Band Hot Shots II albumának zenei megközelítése lehet rokon. Mondjuk egyéb kritikákban gyakrabban lehet találkozni a Wild Beasts, a Radiohead vagy az XX nevével, és mindegyikhez van is talán némi köze a lemeznek, de mégis más.

Pedig az Alt-J simán lehetne valami taszító pozőr társaság is: a nevük a háromszög kódja a Macbookon, és bizony, a háromszögnél kevés nagyobb hipszterség létezik, de még a Tessellate szövegében is elhangzik, hogy "a háromszög a kedvenc formám". Mégis, ezzel a lemezzel sikerült egyedi és kicsit sem divatos zenét összehozniuk, ami érzékeny és szép is egyszerre, anélkül, hogy nyálas vagy giccses lenne.

Az Alt-J fő fegyvere Joe Newman elsőre szokatlan és idegesítő rajzfilmhangja, amely mégis megtalálja a helyét a vokálok és a nagyszerűen kidolgozott zene közepette: mindegyik szám sajátosan van felépítve, és belefér akár egy kis dubstep-hatás is (Fitzpleasure), akárcsak egy tisztán folkos-akusztikus dal, mint a Matilda. Sőt, a három egyperces átvezető szám (Interlude) is mind-mind hibátlan, de a győztes egyértelműen a klipes Breezeblocks: már-már R&B-s indítás után a végére kibomlik egy himnikus és teljesen más szám, amit tényleg csak a legnagyobbak tudnak így már rögtön az első lemezükön.

Az Alt-J tagjai még fiatalok, és nincs is körülöttük az a hisztéria, ami az XX-hez kapcsolódott három éve, úgyhogy még nagyon sokra is vihetik szép csendben; de ha csak erre a szép, melankolikus és a sokféle hatásból mégis egységessé gyúrt lemezre korlátozódna a karrierjük, már akkor is megérné. A- (Infectious Records)