Ingyenzene: banánborral lazázni

Mo Kolours nemtörődöm módon dumálgat-énekelget lazán összefércelt alapjaira, és mégis: hangulatos és laza zene az eredmény. Rengeteg mókás Kraftwerk-feldolgozás, DJ Food által összemixelve. Régi brit zenét játszó fiatal brooklyni zenekar; kanadai különc; magyar barkács-ambient-alt.rock. Letölthető a definitív pow wow step-lemez! 

Az egyik leghangulatosabb és leglazább zene, amit mostanában - vagy talán azt is merem mondani: úgy általában bármikor - hallottam, Mo Kolours: Banana Wine című ep-je, amit innen lehet letölteni. Elsőre úgy tűnik, a fickó nemtörődöm módra mondogatja-énekelgeti rá pofonegyszerű szövegeit a lazán összefércelt alapokra; de aztán hamar kiderül, hogy ez nem nemtörődömség, hanem nagyon vonzó lazaság: mintha nem csinálná a zenét, hanem csak úgy jönne ki belőle, és ettől baromi hangulatos lesz az egész. Mo Kolours amúgy félig angol, félig mauritiusi származású, és az Indiai-óceánon lévő sziget hagyományos zenéje, az ún. sega is megjelenik a zenéjében (bővebben lásd ezt az érdekes interjút). Ez praktikusan azt jelenti, hogy "egzotikusan" kopogó afrikai ütősök keverednek a hiphoppal, reggae-vel, némi house-zal; van egy-két jelzésértékű szintifutam, gitárloop, ismételgetett énekminta, kattogás, csilingelés - ennyi, de ez pont elég is. A legközelebbi rokon Gonjasufi lehet, azonban egy találó leírás szerint Mo Kolourst nem a démonai kínozzák, legfeljebb a moszkitók bosszantják egy kicsit. A Banana Wine egy tervezett ep-trilógia második része, az elsőt pénzért lehet letölteni, de ingyen végighallgatható. Mo Koloursra egyébként elég sokan felfigyeltek, Gilles Peterson is; én drukkolok neki: valahogy úgy képzelem, hogy ha valakire, hát rá nem lesz rossz hatással a siker.

DJ Food, vagyis (most már csak) Strictly Kev legutóbbi lemeze nem sikerült igazán jól, viszont honlapjára izgis dolgokat rakott fel mostanában: márciusban Kraftwerk-hónapot tartott. Ennek keretében nemcsak mindenféle izgi ritkaságokról közölt posztokat hanem összeszedte és feltöltötte Kraftwerk Kover Kollection című mixsorozatának darabjait. Az első négy itt van egybegyűjtve, az 5-6. pedig itt. Mint a cím is mutatja, az egy-egy órás mixekben feldolgozások szerepelnek, illetve olyan számok, amik jelentős mértékben Kraftwerk-hangmintákra épülnek. Az első részben szerepelnek olyan triviális dolgok, mint Afrika Bambaataa, Senor Coconut és a Balanescu Quartet - na meg az alábbi Big Black-feldolgozás -; a későbbi darabokban egyre több furiság és ritkaság kerül elő, de azért mindig felbukkan egy-két sztár, akár a U2 is. Természetesen sok az elektro- és egyéb pop, hiphop, de van rock, punk, metál, jazz, többféle megközelítésű klasszikus átirat, egy kis kísérletezés és káosz is. Nyilván van néhány sztárdarab az amúgy sem hatalmas Kraftwerk-életműben, amikből a legtöbb feldolgozás készült, legtöbben vettek mintát; úgyhogy az, hogy mégsem unalmasak, sőt, kifejezetten jók a mixek, DJ Food dj-tudományának köszönhető. Sokszor eljátssza azt a trükköt, hogy ugyananak a számnak különböző értelmezéseit úsztatja egymásra, de ez mindig jól jön ki; máskor meglepő húzásokkal tartja fenn az érdeklődést: a negyedik részben még olyan is van, hogy az egyik hangfalból a Gorefest ipari metálja szól, a másikon a Balanescu Quartet hegedűi. (Egy korábbi jelentős, letölthető DJ Food-mixről, a zenei "lopás" kreatív használatának történetét áttekintő Raiding The 20th Century-ről itt írtunk.)

A We Can't Enjoy Ourselves egy brooklyni zenekar, ámde, mint itt olvashatjuk, "ha ezt nem tudnánk, megesküdnénk arra, hogy a nyolcvanas évek Nagy-Britanniájában járunk." A gyakran a Smithshez hasonlított (a félreértések elkerülése végett egyik számát Charming Man címre keresztelő) zenekar magát így jellemzi: "gondtalan, csörömpölős [utalás a jangle popra] Thatcher utáni popot játszunk." Első ep-jüket tavaly tették letölthetővé itt; de van egy idei single is, meg különben is én most értesültem róla (köszönet a tippért). Nekem amúgy a Clap Your Hands Say Yeah is eszembe jutott róla, részben Giovanni frontember hangja-hanghordozása miatt, részben azért, mert azt is hasonló érzésekkel hallgattam: persze, az egészben kb. semmi eredetiség nincs, de ezeket a lendületes és szórakoztató dalokat hallgatva ez kit érdekel?

Minden Quart-olvasó ismeri ugye a pow wow stepet, hiszen volt itt róla szó: a gyakorlatilag egyetlen kollektíva, az A Tribe Called Red által játszott stílus a kanadai őslakos indiánok ősi zenéjét keresztezi modern globálbasszus stílusokkal. A napokban végre megjelent a definitív pow wow step nagylemez, az ATCR öncímű albuma, email-címért letölthető innen. Aki annak idején hallotta a zenekart, nem fog meglepődni, legfeljebb azon, hogy ez ötven percen keresztül végig élvezetes bír maradni, pedig viszonylag szűk keretek között mozog. Kórusok és messzihangzó rikoltások megvagdosva, harsány törzsi dobolás + reszelős szintik, súlyos basszusok, mindenféle ritmusok a jungle-től a moombahtonon át a manapság menő szinkópákig és tovább. Nagyon menő ám, de ráadásul jó is.

Gazella a nagyszerű Bajdázó zenekar tagja, legújabb, innen letölthető lemezének némiképp félrevezető címe: Barkácsambience. A dalok az ismétlődésre épülnek, ámde mégiscsak: dalok, az énekes-dalszerzős vagy talán alt. rockos fajtából. Indázva ismétlődő finom gitármotívumok, szintik vagy éppen zongora, finoman kattogó dobgépek, a háttérben pedig végig ott búg a barkácsambience - mindez azért alapvetően az éneknek ágyaz meg. Nem olyan elsőre igen hatásos zene ez, mint a Bajdázó-lemez; de amikor az utolsó szám úgy ér véget, hogy "a legvégén odaérek", akkor: tényleg. Ugyanonnan letölthetők a korábbi Gazella-lemezek, köztük két albumnyi Radiohead-feldolgozás, illetve más "ismeretlen művészek" is.

Az angol különc ugyebár igen jelentős popkulturális figura (ajánlott szakirodalom), van viszont egy igazi kanadai különc is: Spookey Ruben állandó jelzője, hogy "eccentric". Az 1995 óta, ámbár ritkásan lemezeket megjelentető "multiinstrumentalista, zeneszerző, zenei kalandor és filmrendező" - ahogy magát jellemzi - nemrég feltette az összes kiadványát a Bandcampre, ingyenes letöltésre; állítólag nem maradnak itt örökké, de azt nem tudni, meddig. Spookey Ruben valójában nagyon is slágeres számokat ír, gyakran újhullámos jellegűeket, máskor meg csak úgy, simán: fülbemászó dalokat - a legtöbbször az XTC-t emlegetik dallamvilága párhuzamaként. Csak éppen majdnem mindig tesz beléjük valami csavart, furi rétegeket (szintihangot vagy nahát-mit-keres-ez-itt fúvósokat), vagy meglepő helyeken eltéríti a dalszerkezetet stb. Ha pedig van egy egész egyenes gitáros popszám, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a következő majd diszkós lesz - vagy sem, hiszen (meta-meglepetés!) például egy viszonylag normális progrock-lemezt is írt, középpontjában a kötelező negyedórás ún. eposszal. De mindez nem hülyéskedés, hanem különcködés, ami nem mindegy: kb. azt jelenti, hogy ezek a dalok ilyenek és kész, és nem a hallgatóra kacsintgatva viccelgetnek. Akit megrémít a kilenc lemez és inkább a furipopos, mintsem a rockos oldala érdekli a Spookey Ruben-életműnek, az itt talál egy befogadható méretű válogatást.