Becsapós egotrip és melankolikus diszkó

Snoop Dogg az új Marvin Gaye-ként határozza meg magát, ami nem teljesen jön össze, de legalább végre megpróbál valami tényleg újat, a Hercules and Love Affair pedig egy sosemvolt zenekar, mely a New York-i melegklubok örökségéből gyúr okos diszkózenét. Továbbá Meshuggah, Get Cape. Wear Cape. Fly, Young Knives, The Kills és Vastrabant a lemezajánlóban.

Hercules and Love Affair: Hercules and Love Affair

Várakozások: A Hercules and Love Affair olyan, mint egy igazi képregényzenekar, vagy - hogy az Observer megfogalmazását vegyük kölcsön - mint az ABBA, ha Andy Warhol találta volna ki. A kvartett agya egyértelműen egy New York-i DJ, Andy Butler, aki a helyi dancepunk szcéna meghatározó kiadója, a DFA Records támogatásával hozott össze egy szokatlan csapatot, melyben helyet kap az Antony & The Johnsons androgün csalogánya, Antony Hegarty, aztán egy leszbikus hawaii designer, valamint egy transzszexuális vokalista. A Hercules and Love Affair egyértelműen a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának New York-i diszkó-őrületét szeretné megidézni, ám nem a világot tömegesen elárasztó diszkókét, hanem az elit, szexuális szabadosságot hirdető és nem utolsósorban a tánczenét is megreformáló melegklubokét, melyeket tűzzel-vassal üldözött volna a Reagan-korszak konzervativizmusa, de helyettük végül is az AIDS végezte el a piszkos munkát. A Hercules and Love Affair gyakorlatilag tehát Butler saját lemeze, de a közreműködőkkel együtt lett sajátos egész a részekből.

Eredmény: A Hercules and Love Affair tehát elsősorban diszkólemez, de valójában jóval több szimpla tánczenénél. Ugyan valóban egy régen halott New York-i tánczenei színtér előtt tiszteleg, de a lemezbe rengeteg ötlet érhető tetten, valahogy úgy, mint az LCD Soundsystem tavalyi albumán, a Sound Of Silver-en, melyen szintén egyedi módon keveredtek az ötletek. Csakhogy amíg James Murphy alapjában véve mégis a posztpunkot tekintette legfőbb ihletforrásának, addig Butlernél a diszkó az alap, mindez kiegészülve egy rendkívül finom ellentmondással: a robotikus, gépies alapokhoz sebezhető és nagyon is humánus énekhang társul. Butler példaképe ezen a téren a Yazoo, ahol Alison Moyet tette hozzá az emberi tényezőt Vince Clarke jéghideg szintialapjaihoz, és bár itt a zene összetettebb, az összhatás mégis tényleg hasonlít a nyolcvanas évek sikeres brit duójához. Az életteli, hedonista ritmusok és Antony melankolikus, soulos szépségű éneke tényleg úgy vonzzák egymást, ahogyan ezt az ellentétekről mondani szokás (lásd a kislemezdal Blind-ot vagy a Raise Me Up-ot), de ezen kívül is van itt sok minden, lépegetős diszkóbasszusok, fúvósok, Rhodes zongora, gépies pontosságú minimál dobalapok, melyek sajátosan olvadnak össze egy sosemvolt korszakot megidéző, sajátosan 21. századi és sajátosan New York-i tánczenévé. Kicsit néha monotonnak és egysíkúnak hathat a lemez, de idővel kitárul valamennyi szépsége, mert hiába "tánclemez", ennek igenis van lelke.

Kiknek ajánlható: Donna Summer és az LCD Soundsystem rajongóinak egyaránt.

Olyan, mint: Egy sokkal visszafogottabb, okosabb és szomorúbb Scissor Sisters.

(IB)