Visszatérő nehézbombázók, koravén fiatalok

A héten alaposan belelendül a lemezipar, és számos figyelemre méltó album jelent meg. 16 év után tér vissza a megöregedésre genetikailag képtelen B-52s, velük szemben éveket öregedett a Panic At The Disco, sikerrel birkózik meg a Crazy árnyékával a Gnarls Barkley, reményt keltően mutatkozik be a székesfehérvári Jacked, cseles lemezzel hozza a formát a Supergrass és a Raconteurs, matekdiszkóba hív a Foals, és táncparkettre menekül előre a Mystery Jets is a lemezajánlóban.

The B-52s: Funplex

Várakozások: Vannak emberek, akikről egyszerűen képtelenség azt feltételezni, hogy valaha is meg fognak öregedni. A B-52's tagjai pont ilyenek, és hiába vannak már mindannyian 50 fölött, ugyanolyan testhezálló számukra ez a kedvesen idétlen bulizenekar szerep, mint harminc évvel ezelőtt volt. Akkor egy Georgia állambeli kisváros, Athens házibulizenekarából nőtte ki magát a B-52's az amerikai új hullám egyik emblematikus együttesévé, amely a punk energiája mellé szokatlan zenei hatásokat párosított (főként az ötvenes-hatvanas évek surf rock és girl group zenéit), és ezzel eredeti, friss és nem utolsósorban táncolható zenei világot teremtett. Fred Schneider volt a kifogyhatatlan energiájú és viccesen "énekbeszélő" frontember, Kate Pierson és Cindy Wilson bizarr frizurákat és bájos sikolyokat hoztak magukkal, míg a zenéért leginkább Keith Strickland és Ricky Wilson volt felelős. Címnélküli bemutatkozó albumuk ma már megkérdőjelezhetetlen klasszikus, és az utána következő Wild Planet is kortalan, élvezhető dalokat tartalmaz. Utána aztán a nehézbombázók útja már kevésbé volt sima, majd 1985-ben jött a krízis: a gitáros Ricky Wilson meghalt AIDS-ben, és Keith Strickland váltott át gitárra dobról. Az együttes évekre el is hallgatott, ám amikor visszatért, stílusosan mindezt karrierje legsikeresebb lemezével tette: a Cosmic Thing végre világszerte befuttatta az együttest, ami nem is csoda, hiszen egy remek partilemezről volt szó, kár, hogy mifelénk csak a ma már unalomig ismert Love Shack jutott el a nagyobb tömegekhez róla. Eddigi utolsó albumára a B-52's háromtagúra fogyatkozott, hiszen Cindy Wilson szabadságot vett ki, így a Good Stuff nélküle készült el. Azóta volt még egy gyengécske feldolgozásdal a The Flintstones filmváltozatában (ironikus módon sokan ennek kapcsán ismerték meg az együttest...), de csak válogatáslemezek és egy-két turné kapcsán került elő a B-52's neve, új albumok nem készültek. Egészen mostanáig.

Eredmény: Már elmúltak azok az idők, amikor a tagok (ezúttal újra négyen) ugyanazon városban laktak, hiszen kinőtték Athenst, ezért komoly logisztikai feladatot is jelentett az album felvétele, melyhez a New Order 2001-es albumánál segédkező Steve Osbourne-t kérték fel producernek. A Funplex ugyanazt a hangzást hozza, mint amit megszokhattunk az együttestől (még úgy is, hogy most eltűnt a névből az aposztróf, és a lemezt a B-52s jegyzi), vagyis táncolható, vidám és energikus bulislágereket, melyek legalább annyira parodizálják az amerikai trash popkultúrát, mint amennyire keblükre ölelik azt. Schneider ugyanolyan türelmetlenül és pattogósan kiabál, mint huszonévesen, a lányok (igen, még a hatvanhoz közel is lányok maradnak!) ugyanúgy kiéneklik a refréneket hátukon cipelő énekharmóniákat, Strickland pedig az idők folyamán remek gitáros lett, aki Ricky Wilson szellemében sikál a húrokon. Steve Osbourne tesz róla, hogy a lemez úgy szóljon, ahogy a 21. században egy partilemeznek kell, és ne feledjük azt sem, hogy az utóbbi években nagyon sok előadó nyúlt vissza a B-52's punkos, csajos, elektropopos receptjéhez a Chicks On Speedtől a New Young Pony Clubon át a Cansei De Ser Sexy-ig, és most valamelyest az ő hangzásviláguk is megjelenik. Kár, hogy maguk a dalok nem lettek túl emlékezetesek, és inkább azt juttatják eszünkbe, hogy mennyire jók voltak még az olyan kései slágerek is, mint a Roam vagy a Good Stuff, melyekhez társult egy ellenállhatatlan refrén is. Itt a számok túlnyomó részénél ez sajnos hiányzik, talán csak a kitűnő Funplex, a Juliet Of Spirits és az Ultraviolet a kivétel. Hiába tehát az energia, és hiába sikerül teljes mértékben aktualizálni az összetéveszthetetlen B-52's hangzást, a fenti hiányosság miatt a végeredmény hagy némi kívánnivalót maga után: hallgatni egyáltalán nem rossz, sőt, de pár hónap alatt el fogjuk felejteni.

Kiknek ajánlható: Régi rajongókon kívül az említett utódok kedvelőinek is.

Olyan, mint: Egy könnyed, alacsony alkoholtartalmú koktél, finom, de csak kicsit becsípni lehet tőle.

(IB)