Popsztárok ötvenen túl

Vágólapra másolva!
Ebben az évben három igazán naggyá vált popsztár tölti be az ötvenedik életévét. A Pop Királynője, a Pop Királya és a Pop Hercege, vagyis Madonna (augusztus 16.), Michael Jackson (augusztus 29.) és Prince (június 7.) több sikeres évtizeden és sok-sok millió eladott lemezen van túl, de hogy mi vár rájuk az elkövetkező években, évtizedekben, azt nehéz megjósolni. A Guardian a napokban közölt összeállítást arról, hogy mit tehet egy popsztár egy bizonyos életkoron túl, hogy fenntartsa hírnevét. Ennek segítségével mi is körbejártuk a témát.
Vágólapra másolva!

Hogy melyik zenész lesz sikeres ötven felett is, azt senki sem tudja megmondani, a rock & roll világában pedig még nehezebb prognosztizálni, hogy kinek hány évet szánt a fönnvaló a show-businessben. Egyes stílusokban, mint a dzsesszben, a bluesban vagy a klasszikus R&B-ben gyakran megesik, hogy az igazán nagy előadókat az ötven feletti korosztályban találjuk - gondoljunk csak Duke Ellingtonra, Benny Goodmanre vagy Lionel Hamptonra. Muddy Waters, James Brown, Ray Charles szintén fáradhatatlan, örökifjú zenésznek számított bőven túl az ötödik X-en is, de az élők közül említhetnénk Tony Bennettet, aki a nyolcvanon túl is megtartotta vonzerejét, vagy éppen B.B. Kinget, Fats Dominot. Little Richardot, Jerry Lee Lewist, Chuck Berryt és Solomon Burke-öt, akik szintén a mai napig aktívak.

A rock és a pop az a stílus, ahol az előadók egy bizonyos kor után kényelmetlenül érzik magukat, s folyton a megújulás igényével szeretnének visszatérni, hogy elkerüljék a süllyesztőt. A középkorú zenészekre általában súlyos elvárások nehezednek, melynek következtében igyekeznek megelőzni, hogy önmaguk paródiájává váljanak. Némelyiküknek sikerül, némelyiküknek nem.

A Guardian szerint néha ez a nyomás a közönség felől érkezik, de a legtöbb esetben a zenekritikusok és a szakma az, amely terhet helyez a középkorú muzsikusokra. A néhai Johnny Cash, valamint az élők közül Bob Dylan, Leonard Cohen,Patti Smith, Neil Young, Scott Walker vagy David Bowie például sikerrel birkózott meg az elvárásokkal, s mindezt görcsölés nélkül tették, tehetségüket felhasználva haladtak és haladnak előre a mai napig. Legtöbb esetben nem ismétlik önmagukat, mindig valami mást, valami újat, érdekeset tesznek le az asztalra. Általában kíméletlenebb a kritika azokkal az előadókkal, akik a korábbi sikereikből, régi fényükből próbálnak megélni az újítás minimális igénye nélkül. Ritkán kiadnak egy-egy albumot, koncerteznek is, ha arról van szó, de inkább a busás jogdíjaikból élnek. Többek között Billy Joel, Phil Collins vagy Rod Stewart tartozik ebbe a táborba, s a listát még hosszasan lehetne folytatni.

Annak idején mikor a Beatles arról énekelt, hogy egyszer 64 évesek lesznek, senki nem gondolt bele komolyan, hogy a Fab Four tagjai közül ki éri meg ezt a kort. Igazából talán abba sem gondolt bele senki, hogy a mostani három jubiláló sztár egyszer bizony eléri a bűvös ötvenes számot. Azok, akik egykor a lázadó fiatalságot és a képrombolást jelképezték, lassan múzeumi darabbá válnak (ezt különösen érdekes látni a punk hőseinél). Nyílván ez az élet rendje, csak az a kérdés, hogy a popszakmához hű előadók, zenészek hosszú távon fenn tudják-e tartani sikerüket.

A korosodó pop- és rocksztárok, akiknek többnyire egyre kevesebben veszik a lemezeit, s egyre messzebb kerülnek az érdeklődés középpontjától, azon morgolódnak, hogy most is ugyanolyan jó albumokkal rukkolnak elő, mint régebben. Ez azonban nem feltétlenül van így, hiszen azok a dalok, amiket korai évekeiben írtak, a legtöbb esetben túlszárnyalják a későbbi munkák színvonalát. Gondoljunk csak arra, hogy az egyes divatirányzatok milyen gyorsan váltják egymást a könnyűzenében, s csak igen kevés zenész tud lépést tartani a legújabb stílusokkal. A legprogresszívabb előadók természetesen haladnak a korral, mint Bowie és társai, de vannak, akik megelégednek az életük végéig tartó haknizással és önismétléssel. A túlságosan nagy hírnév is sok kellemetlen mellékhatással járhat. Ha egy előadó egyik napról a másikra gazdaggá válik, az szintén árthat a kreativitásának.

A korábbi sztárok amiatt is elszürkülhetnek, hogy egy idő után egyszerűen elfogy mögülük a rajongótábor. Érthető okokból az ember fiatalkorában még jóval több zenét hallgat, mint a későbbiekben, s amiket apáink hallgatnak, arra mi már kevésbé vagyunk kíváncsiak, főképp egy olyan világban, mikor a legújabb zenékhez már igen könnyen hozzájuthatunk, s olyan mennyiségben, amiről korábban nem is álmodtunk.