Két dudás egy zenekarban

Két dudás nem fér meg egy csárdában, egy zenekarban pedig talán még ritkábban. Ha két karizmatikus, jókora egóval rendelkező zenészt hoz össze a sors egy együttesbe, annak a legtöbb esetben veszekedés, vita, majd előbb-utóbb szakítás a vége. Mióta popvilág a popvilág ez így megy, a Beatlestől a Libertinesig. Az alábbiakban néhány ismert példán keresztül mutatjuk be, hogy miért férnek meg nehezen egymás mellett a zenekarvezetőnek született muzsikusok.

A kilencvenes években a britpop hulláma sem múlt el zenekarokon belüli viharok nélkül. Kezdjük mindjárt a pre-britpop korszak legnagyobb hatású zenekarának, a Stone Rosesnak az esetével. A zenekar bemutatkozó albumát a pop történetének legjobb lemezei között tartják számon, de feltétlenül minden idők egyik legnagyszerűbb debütálása volt. A sikerrel olyan nyomás nehezedett a tagokra, mellyel nehezen tudtak megbirkózni. Időközben a két dalszerző, az énekes, Ian Brown, és a gitáros, John Squire között is megromlott a viszony, s egyre nehezebben születtek az új dalok. Az ismert sztori szerint ekkoriban úgy nézett ki Brown egy átlagos napja, hogy bekopogtatott Squire-höz, hogy zenéljenek már együtt egy kicsit, ám a gitáros rendre elhajtotta. A zenekar nem is húzta sokáig, először a dobos lépett ki 1995-ben, egy évvel később Squire is elhagyta a zenekart, majd a csonka együttes budapesti koncertje után néhány nappal feloszlott.

A Suede klasszikus felállásában is két heves vérmérsékletű muzsikus zenélt együtt. Brett Anderson és Bernard Butler mindössze két lemezt készített a kilencvenes években, a Suede címnélküli debütáló korongját és a Dog Man Star-t, majd a zenei nézeteltérések miatt Butler a második lemez felvételei után távozott az együttesből. Ritka eset, de a Suede történetében ez a válás még nem jelentett túl nagy törést, bár sokak szerint ilyen jó albumokat ezután már nem készítettek. Később aztán kibékült a kilencvenes évek tán legjobb szerzőpárosa, s a Suede feloszlása után ismét együtt készítettek egy lemezt The Tears nevű új zenekarukban 2005-ben.

A britpop két másik vezető zenekarában, a Blurben és az Oasisben is nagy ego-csaták zajlottak és zajlanak. Előbbi együttesben Damon Albarn és Graham Coxon között volt komolyabb nézeteltérés, mely miatt Coxon távozott is a zenekarból 2002-ben a Think Tank felvételei közben, bár a hírek itt is békülésről és újraegyesülésről szólnak. Az Oasisben a Gallagher-fivérek viszonyát nehéz követni, hol jóban vannak, hol nem. Az is előfordult már, hogy az idősebb testvér, Noel turné közben lépett ki a zenekarból, de a kibékülés ekkor sem maradt el. Kezdetben a lemezeket teljes egészében a báty szerezte, aztán az új évezredben Liam is elkezdett dalokat írni. Noel erről úgy nyilatkozott, hogy őt ez egyáltalán nem zavarja, hiszen öccse nagyon nagy tehetség, így teret kellett engedni neki is.

Végül szót kell ejtenünk a hazai vonatkozású egó-csatákról is, főleg, hogy kis ország kis zeneiparáról van szó, így nagyon gyakran keresztezték egymást előadóink útjai. Szörényi Levente és Bródy János karrierje megfelelő példa lehet erre, hisz mind a ketten kiváló szerzők, s hosszú ideig dolgoztak együtt. A magyar Lennon-McCartney sokáig békésen, konfliktusok nélkül ténykedett egymás mellett, és a hetvenes évek elején sem egymással konfrontálódtak, hanem együttesük harmadik "erős emberével", a zenekarvezető Illés Lajossal. Szörényiék tágítani szerették volna a zenei korlátokat, Illés viszont maradt volna a bevált receptnél. Hamarosan elfogyott az egymás iránti tisztelet, a lelkesedés, s ezen okok miatt az Illés 1973-ban feloszlott, a két legendás szerző pedig a Fonográfba továbbra is együtt dolgozott. Viszonyuk később sem romlott el véglegesen, bár a nyolcvanas években már inkább külön dolgoztak, és csak rockoperák erejéig fogtak össze. Viszont politikai nézeteltéréseik miatt a kilencvenes években többször összekülönböztek, és ezek viszonylag nagy visszhangot is kaptak. Szerencsére az utóbbi időben azonban sikerült elásni a csatabárdot, és kivonni a politikát személyes viszonyukból.

Más magyar zenekarokban is előfordult, és mind a mai napig előfordul a nézeteltérés. Emlékezhetünk arra, mikor Presser Gábor kivált az Omegából, s megalapította az LGT-t. Az új zenekarába magával vitte Laux Józsefet és a szövegíró Adamis Annát, akik annak idején az Omega ötödik tagjának tartottak. Mind az Omegában maradt Benkő László, mind Presser Gábor kiváló dalszerző, akik együtt is nagyon erősek voltak, de külön-külön is maradandót alkottak.

Ismeretes, a nyolcvanas évek legendás alterzenekara, az URH eleinte Müller Péter Sziámit és Menyhárt Jenőt is felvonultatta, pár hónap után azonban utóbbi inkább ment a saját feje után, és megalakította az Európa Kiadót. A nyolcvanas évek két legnépszerűbb magyar metálzenekara, a Pokolgép és az Ossian között is van személyi összefonódás, hiszen Paksi Endre az előbbiben kezdte pályafutását, majd a Pokolgépből kiválva indította útjára az Ossiant.

Nem is kell messzire mennünk a múltban, hisz a Hiperkarma jelenlegi felállása is amiatt hullott szét, mert a dob mögül Frenk is egyre inkább hallatta Bérczesivel szembeni véleményét.