Még mindig halódik az élőzene nálunk

Bár a fesztiválok terén tapasztalható némi fejlődés itthon, a klubkoncertek szintjén továbbra is fájó a lemaradásunk. Vajon csak pénzkérdés, hogy kevés külföldi előadó lép fel nálunk? Milyen más okai lehetnek még annak, hogy egy-két szubkultúrát leszámítva, Budapest gyakorlatilag teljesen kiesett az európai vérkeringésből?

Gyakorlatilag egy teljes generáció nőtt föl úgy, hogy a hangszeres koncertek csak periférikus szerepet játszottak az életében (leszámítva persze a rétegműfajok összetartó táborait), miközben külföldön az ezredforduló után szép lassan visszaállt a normális rend, és az elmúlt öt évben ismét egyre inkább teret nyert az élőzene, mely manapság példa nélküli nagy üzlet lett. Nálunk az utóbbi egy-két évben ugyan mintha több új zenekar jelent volna meg, és megsűrűsödtek az arra utaló jelek, hogy a mostani tizenévesek vagy kora-huszonévesek körében is mutatkozik igény az élőzenére, de még ez sem biztos, hogy elég lesz egy hasonló felfutáshoz.

A Tankcsapdán kívül kevesen képesek ezt előidézni itthon

Magyarországon ugyanis hiányzik a klubkoncertekhez szükséges infrastruktúra: mind megfelelő helyszínből, mind pedig szervezőből hiány van. Előbbi hiányosság a magyar zenekarokat is sújtja, hiszen kevés olyan klub van még Budapesten is, ahol fiatal zenekarok bemutatkozhatnának, és ami pedig a szervezést illeti, szintén nem túl rózsás a helyzet. A komolyabb szervezőirodák (Multimédia, Showtime) csak a nagy koncertekben érdekeltek, rajtuk kívül pedig már nemigen vannak hivatásszerűen koncertszervezéssel foglalkozó cégek, hanem vagy maguk a klubok vállalják magukra ezt a feladatot (már ha megtehetik egyáltalán), vagy lelkes, önkéntes szervezőkre hárul az, hogy akár saját zsebük terhére hívjanak meg külföldi előadókat. Ez utóbbi, a kisebb zenekarok esetében még akár működhet is, de olyan előadók, akik másutt több ezres koncerttermeket is megtöltenek, nyilván nem szívesen jönnek el pár tucat ember kedvéért Budapestre.

Van ugyan néhány műfaj, amelynek idehaza is megvan a közönsége (a norvég black metál legenda, Dimmu Borgir szerdai fellépése például biztosan nem lesz bukás), de az az elvileg meglevő csendes többség, amely igazából semmilyen szubkultúrához nem sorolja magát, hanem csak megnézne néha egy-egy koncertet, nem csillagászati áron, annak számára vélhetően még sokáig elérhetetlen marad az a kínálat, amely Bécsben vagy Münchenben adatik meg az ottaniaknak.

Csak összehasonlításképpen, érdemes megnézni, hogy milyen említésre méltó külföldi előadó lép fel Budapesten a következő egy hónapban: Gwen Stefani képviseli a csúcskategóriát, a Deep Purple a nagy öregeket, Mike Stern, Keith Jarrett és az Esbjörn Svensson Trio a jazzt, az Apocalyptica, a Dimmu Borgir, a Helloween, a Soilwork vagy a Korpiklaani mind valamilyen szinten a metálhoz kapcsolódnak, és rajtuk kívül marad még a gólyabálozó Kosheen, aztán a német Beatsteaks, az alternatív hiphopban utazó Dälek vagy a kultikus goth banda, a Legendary Pink Dots.

Bár a lemezén itt is dolgozott, nem koncertezik nálunk az Arcade Fire

Ezeknek a neveknek jó része Bécsben is fellép, rajtuk kívül viszont még lesz ott, a teljesség igénye nélkül: Arcade Fire, My Chemical Romance, Manu Chao, Take That, Editors, Roisín Murphy, Kaiser Chiefs, Maximo Park, The Used, The Rakes, The Enemy, Cold War Kids, Tocotronic, Underworld, Porcupine Tree, New Model Army, Iced Earth - e széles palettáról a nevek nagy részét a Szigeten kívül máshol nem fogjuk látni itthon, legalábbis a közeljövőben biztosan nem. (Münchent már meg sem nézzük, mert óhatatlanul is rájövünk, hogy Bécs is csak Európa legszéle.)

Az igazi gond az, hogy ez már valahol életvitel kérdése is: a szerencsésebb országokban hozzátartozik a hétköznapokhoz, hogy az ember néha elnéz egy-két koncertre még akkor is, ha nincs többkilós lemezgyűjteménye, nálunk viszont jellemzően csak az utóbbival rendelkezőknek van ilyesmire igényük. Ezért pedig a történelmen kívül nem nagyon lehet hibáztatni senkit, hiszen az elmúlt évtizedekben errefelé nem az igényekhez idomult a kínálat, hanem inkább fordítva.

Reménysugarat jelenthetne, hogy mindenütt az élőzene térnyeréséről olvasni, éppen ezért, akár az is elképzelhető lenne, hogy azok az előadók, akik mondjuk az itthoni lemezeladási adatok miatt kerülik el nagy ívben hazánkat, most majd a koncertre járókat megcélozva változtatnak eddigi politikájukon. Mivel azonban hazánkban a lemezvásárlás mellett a koncertre járásnak sincs igazán kultúrája, ebben egyelőre felesleges bízni.

Azok számára tehát, akik rendes koncerteken néznék meg azokat az együtteseket, melyek kicsit is relevánsak 2007-ben, marad Bécs vagy esetleg még távolibb célpontok. Függetlenül ugyanis bárminemű "trendiségtől" vagy divattól, a popzene már csak olyan, hogy a legtöbb együttest jobb még ereje teljében látni: örültünk a Stonesnak idén vagy 12 éve is, de azért az igazi, nyilván sokak számára harminc-negyven évvel korábban lett volna látni Mick Jaggert. Hasonlóan nagy élmény lehetett 2003-ban látni Paul McCartneyt, de azért, ha választani lehetne, a közönség túlnyomó többsége inkább az 1963-as kiadását nézte volna meg. Biztos nagy élmény lesz látni a Led Zeppelint vagy a Sex Pistolst idén, novemberben a szerencséseknek Londonban, de össze se lehet hasonlítani azzal, hogy milyen lehetett ugyanez 1976-ban. És elnézve a manapság meghatározónak számító együttesek itthoni médiajelenlétét és ismertségét, feltételezhető, hogy a jelek szerint az évtizedes fáziskésésünk még sokáig megmarad.

Inkei Bence