Még mindig halódik az élőzene nálunk

Vágólapra másolva!
Bár a fesztiválok terén tapasztalható némi fejlődés itthon, a klubkoncertek szintjén továbbra is fájó a lemaradásunk. Vajon csak pénzkérdés, hogy kevés külföldi előadó lép fel nálunk? Milyen más okai lehetnek még annak, hogy egy-két szubkultúrát leszámítva, Budapest gyakorlatilag teljesen kiesett az európai vérkeringésből?
Vágólapra másolva!

A magyarországi koncertkínálatról szóló cikkünk komoly érdeklődést és visszhangot váltott ki, igazolva azt, hogy a téma érdekli az olvasókat, akik egy jelentős részének láthatóan volna igénye egy, a mostaninál élénkebb kínálatra. Ezért most kicsit más szemszögből nézzük meg helyzetünket: míg legutóbbi írásunkban inkább arra koncentráltunk, hogy mi az, ami van, most azt vizsgáljuk meg, hogy mi az, ami nincs, pedig legalábbis lehetne.

Legelőször is azt a kérdést kellene megválaszolni, hogy akkor most ez sajátosan a magyar kínálat jellemzője-e, vagy pedig az egész kelet-európai, posztszovjet blokk hasonlóan áll ebből a szempontból. A mostani turnédátumokat megnézve inkább az mondható tipikusnak, hogy egy turné vagy nem jut keletebbre Bécsnél, vagy ha mégis, akkor nem igazán tesz különbséget az országok között, és végigmegy Prágától Bukarestig a legtöbb fővárosban.

Ezek alapján nyugodtan megállapítható, hogy a volt szocialista országokban ugyanúgy csak a stadionkoncertek a jövedelmezőek, mint nálunk: egy Robbie Williams, egy Black Eyed Peas, vagy egy Depeche Mode be tud vinni tömegeket a koncertjére, és itt még a magas jegyárak sem jelentenek akadályt. Innentől kezdve azonban vonalat lehetne húzni, hiszen a nem szupersztár kategóriába sorolt előadók már korántsem tudják hozni a máshol joggal elvárt számokat.

Ezt leginkább az olyan példák mutatják, mint amikor a világszerte arénákat megtöltő, és elvileg a magyar fiatalok körében is népszerű Muse még félházat sem képes produkálni az Arénában, vagy hogy a Kasabian fellépését be kellett vinni a Petőfi Csarnok szabadteréről a csarnokba, ahol jobban el lehetett rejteni, hogy nincs elég néző (végül az utolsó pillanatban váratlanul sok jegy talált gazdára ilyen-olyan módon ahhoz, hogy ez ne legyen kínos).

Forrás: Warner Music

Megszokott közönsége töredékének játszott a Muse


Mindeközben a Muse, vagy a tavaly nálunk szintén félházat vonzó Morrissey nagy tömeg előtt lépett fel a fél Budapestnyi Zágrábban, és ezek bizony azt igazolják, hogy a koncertek ügye nemcsak pénzkérdés nálunk. Legalább ennyit nyom a latba ugyanis a kulturális háttér, jelen esetben az, hogy a volt Jugoszlávia közel sem volt annyire elszigetelve a szocializmus évtizedeiben, mint Magyarország, és ott egyrészt megjelenhettek külföldi lemezek, másrészt a szerb, horvát vagy szlovén rádiók is változatosabb, jobb zenei kínálattal rendelkeznek azóta is.

Nem mintha nálunk időről-időre ne történnének kísérletek a közízlés "megreformálására", jelenleg a Petőfi Rádió műsorát érdemes kiemelni, mint amelyik be meri vállalni a kereskedelmi rádiók kínálatától jelentősen eltérő zenék sugárzását is, és kíváncsian várjuk azt is, hogy a Music Television magyarországi adásának lesz-e bármiféle komolyabb hatása a magyar zenehallgatók ízlésvilágára.

Mindez, kiegészülve az internetet tényleges információszerzésre használó fiatalokkal, akár azt is eredményezhetné, hogy rövidesen kialakulhat egy számottevő réteg, amelyiknek igénye lesz arra, hogy más európai nagyvárosokhoz hasonlóan Budapesten is legyenek rendszeres klubkoncertek, nem pedig csak az az évi pár monstre koncert. De hogyha így alakul is, még akkor sem vagyunk beljebb, hiszen ahogy a koncertre járásnak, úgy a koncertszervezésnek sincsenek nálunk hagyományai, sem pedig feltételrendszere.

Forrás: [origo]

Kis klubokból nőtte ki magát a Kispál és a Borz


Nálunk a kilencvenes évek közepéig tartott a klubkoncertek "aranykora", igaz, külföldi előadókat már akkor sem láthattunk tömegével Budapesten, de legalább létezett egy egészséges magyar koncertszíntér, melyből aztán néhányan kinőtték magukat komolyabb attrakcióvá (lásd Kispál és a Borz), a többség viszont megrekedt ugyanazon a szinten. Ráadásul ebből a szempontból rendkívül kártékony volt a kilencvenes évek második felének partykorszaka, amely jó pár évre sikeresen elhitette a magyar fiatalok többségével, hogy a hangszeres koncerteknek leáldozott, korunk hőse a DJ, és ez a szemlélet a mai napig érezteti hatását.

A partykultúrára hirtelen rácsodálkozó magyar (sőt, ez nemcsak hazai jelenség, bátran beszélhetünk egész Kelet-Európáról ebben a kontextusban) fiatalság az 1997-es állapotában, azaz a breakbeat alapú elektronikus tánczenék (big beat, jungle, drum'n'bass) uralkodásának idején találkozott a műfajjal, és ez a találkozás, a jelek szerint olyannyira nagy hatással volt rá, hogy gyakorlatilag évekre úgy is maradt. Miközben a gyorsan avuló és kikopó irányzatokat szédületes tempóban fogyasztó elektronikus tánczenei színtér, tőlünk nyugatabbra újfajta hangzások felé nézett, nálunk hosszú évekig ezek maradtak az egyedüli népszerű tánczenei műfajok. Közvetve ennek is köszönhető talán az, amivel a már idézett cikkünk is foglalkozott, nevezetesen az olyan, saját országukban már kevésbé jegyzett előadók hosszan tartó magyarországi népszerűsége, amelyek valamilyen módon mind kapcsolódnak a drum'n'basshez vagy a breakbeathez (Kosheen, Freestylers, Asian Dub Foundation, Apollo 440).