Még mindig jók az öregek a háznál

Aki azt mondja, hogy hatvan körül vagy esetleg afölött nem lehet már jó rockzenét játszani, arra már többen is rácáfoltak idén, és most Neil Young és Ray Davies is csatlakozik hozzájuk. A kanadai zenészlegenda a tavalyi protest-lemez után egy eklektikus és erős albummal tér vissza, míg az ex-Kinks-vezér Davies hosszú évek óta nem jelentkezett ilyen energikus és szerethető lemezzel, mint ez az újságmellékletként árusított album. Carrie Underwood crossover popzenéjében a country felé tolódik a hangsúly, Serj Tankian a System Of A Down rajongóit kárpótolja zenekara hallgatásáért, míg a hetvenes években turkáló Hoosiers újabb bőrt húz le a szoft-popról. Lemezajánló.

Ray Davies: Working Man's Cafe

Várakozások: Már többször is leírtuk, és most sem felejthetjük el, hogy ha létezik eszményi dalszerző-szövegíró, akkor Ray Davies az, aki a hatvanas években elsőként varázsolt igazi mini-novellákat az addig jobbára banális szövegekből álló háromperces popdalokból. Zenekara, a Kinks a hatvanas-hetvenes években a legnépszerűbb angol együttesek közé tartozott ugyan, de néhány világslágerét leszámítva (You Really Got Me, All Day And All Of The Night, Waterloo Sunset, Lola, stb.) sosem tartozott a legmagasabb kategóriába, albumai csak elvétve kerültek a listák élvonalába. Ez nagymértékben annak is köszönhető, hogy a zenekar direkt szembement a divattal, így a nagy pszichedelikus korszak idején is inkább a vidéki Anglia elveszőben levő értékeiről énekelt a The Kinks are the Village Green Preservation Society című albumon, melyet Davies csúcsteljesítményének és megkérdőjelezhetetlen klasszikusnak tart a hálás utókor. Ray Davies dalszerzői képességeit persze már akkor sem kérdőjelezte meg senki, történetmesélős, jellegzetesen angol témákat feldolgozó dalaival pedig komoly iskolát teremtett, David Bowie-tól Damon Albarnig nagyon sokan merítettek a munkásságából. A Kinks első nagy korszaka után az együttes a hetvenes évek második felétől inkább az amerikai piacot célozta meg hardrockos lemezeivel (néhány nagy sikert el is ért a tengerentúlon), majd fokozatosan eltűnt a látótérből, és a kilencvenes évek közepén szép csendben feloszlott. Ray Davies. illetve a másik állandó tag, az öccse, Dave külön utakra lépett, és eddig három szólóalbumot jelentetett meg, a legutóbbit tavaly. Rayt közben kitüntette a királynő, valamint lábon lőtték New Orleans-ben, ahol utcai rablókat vett üldözőbe, és tavaly majdnem negyven év után újra felkerült egy sorlemezzel a brit albumlistára, hiszen bármilyen furcsa is, de 1967 óta a Kinks kizárólag válogatáslemezekkel képviseltette magát a Top 40-ben.

Eredmény: A lemez kapcsán igen sokat emlegetik Prince nevét, hiszen Davies is ugyanazt az utat követte, mint a Herceg nyáron a saját albumával, vagyis egy hetilaphoz (a Sunday Times október 21-i számához) kapcsolta ingyenes mellékletként, mintegy másfél millió újságolvasóhoz eljuttatva ezzel a CD-t. A tavalyi Other People's Lives nem volt ugyan rossz lemez, mégis kicsit steril és átlagos anyag volt, éppen ezért felüdülés, hogy a Working Man's Cafe újra nagy formában mutatja Daviest. A dalok többsége felférne valamelyik Kinks-lemezre is, az ironikus és okos szövegek pedig azt mutatják, hogy megvan a véleménye a modern világról is, így a globalizációról (Vietnam Cowboys) vagy az amerikai digitális bürokráciáról (No One Listen). Ami igazán kellemes meglepetés, az az, hogy nem hallatszik, hogy egy 63 éves ember zenélne, helyenként kimondottan tempós dalok, rockos gitárok és szellemes vokálok mutatják, hogy Ray Davies nagyon is él, és még mindig lazán képes feltörölni a padlót a nála 30-40 évvel fiatalabb kihívóival, ha kell. Márpedig igenis kell, hiszen egyelőre a legifjabb generáció brit dalszerzőivel kapcsolatban hiába idézik rendre Daviest, egyikük sem tudott olyan tökéletes popdalokkal előrukkolni egyelőre, mint a You're Asking Me, a No One Listen vagy éppen a címadó szám. Nem tudni, mennyi lendület maradt még Daviesben, de a Working Man's Cafe ismeretében egyértelmű, hogy a világnak még mindig égető szüksége van egy olyan megfigyelőre, mint ő.

Kiknek ajánlható: Akik számára a tipikusan brit popzene nem kizárólag az Oasist vagy az Arctic Monkeyst jelenti.

Olyan, mint: Egy olyan dalszerző fanyar kritikája a szép új világról, aki már negyven éve is túl modernnek érezte a valóságot.

(IB)