Meglepetést hozhat a rapperek csatája

Vágólapra másolva!
A héten jól beharangozott küzdelem indul meg a Billboard eladási listájának első helyéért 50 Cent és Kanye West között. Előbbi már tagadja, hogy visszavonulna, ha West lemeze jobban fogyna, és lehet, hogy már sejt valamit, mert új albuma nem akkora durranás, mint az első kettő volt. West viszont most jó eséllyel állíthatja maga mellé a nagyközönséget is, miután a sajtót már korábban zsebre vágta. Rajtuk kívül albummal jelentkezik még a Pixies-korszakát felelevenítő Frank Black, a kínosan kiszámított Hot Hot Heat és az erőtől kicsattanó Go! Team. Lemezajánló.
Vágólapra másolva!

The Go! Team: Proof Of Youth

Várakozások: A brightoni Ian Parton az utóbbi évek legegyedibb hangzású lemezét csinálta meg három évvel ezelőtt, amikor Thunder, Lightning, Strike címmel piacra dobta a Go! Team első anyagát. Bár a lemez elsősorban Parton ötletesen egymásra dobált hangmintáira épült, szerepet vállaltak abban az időközben becsatlakozó tagok is, akik aztán koncerteken radikálisan újraértelmezték a lemezen hallható darabokat. Parton a legkülönbözőbb hatásokat (tévésorozat főcímzenék, indie rock, hiphop, funk) gyúrta össze egyedivé, és mindez még inkább összetéveszthetetlen lesz a női vokalista-MC, Ninja hozzájárulásának köszönhetően. A Go! Team első lemeze eleinte csak kisebb kultuszt alakított ki magának, de pár hónap leforgása alatt beette magát a köztudatba, számos szám csendült fel valamelyik tévéműsorban, és ezeknek - no meg a kislemezen többször is kiadott Ladyflash-nek - köszönhetően az együttes ma már számottevő rajongói bázissal bír, és korántsem csak az Egyesült Királyságban.

Eredmény: Túl sok különbség nincs a két lemez között, sőt, gyakorlatilag egyáltalán nem hallani, hogy az elsőt Parton még otthon, a szülei konyhájában rögzítette, míg a másodikat már egy profi stúdióban. Mint azt el is mondta, tudatosan törekedett arra, hogy a hangzáson ne érződjön a körülmények változása, és a lemezt valóban a debütálás folytatásának tekinti. Ugyanaz a turmix hallható tehát: zúzós indie gitárok, mennydörgésszerű dobok, régi soul-funk hangminták sok fúvóssal, és kiszámolóst idéző női kórusok. Mindez azonban nagyszerűen olvad egymásba, a számok ragadósak, és ráadásként mindegyiket kitörő életöröm is jellemzi. A legjobb az, hogy a Go! Teamet továbbra sem lehet beskatulyázni, hiszen leginkább saját magára hasonlít, és ezt kevés mai előadó mondhatja el magáról. És ez akkor is igaz, hogy ha lesznek, akik fárasztónak találják az együttest.

Kiknek ajánlható: Akik "valami újat" szeretnének hallani, ami se nem rock, se nem hiphop, se nem funk, viszont mindegyikből van benne sok.

Olyan, mint: Egy véget nem érő jókedvű buli, egymásba folyó számokkal, melyekben a filmzenék és a rockos gitárok éppúgy megférnek egymással, mint a vendégeskedő Chuck D-vel (Public Enemy).

(IB)