Lemezek keveseknek

Az utolsó nyári héten végképp konganak az ürességtől a lemezboltok "újdonság" feliratú szekciói, új albumokból ezen a héten csak néggyel tartottuk érdemesnek foglalkozni, bár a lemezlistákat egyikük sem fogja különösebben átrendezni a jövő héten. Kisebb kanyarral tér vissza igazi erősségeihez a walesi Super Furry Animals, közönsége kedvében jár Ben Harper, nyugalmat sugároz a lecsillapodott New Pornographers, és magához képest kimondottan hallgatható zenét csinál a Liars. Lemezajánló.

Super Furry Animals: Hey Venus!

Várakozások: Bár sokáig úgy tűnt, hogy ez a walesi zenekar végre elfoglalhatja méltó helyét a legnépszerűbb brit zenekarok között, a legutóbbi album, a két évvel ezelőtti Love Kraft csalódást keltő helyezést ért el a brit listán, és míg két elődje már a Top 5-ig jutott, addig ez éppen hogy csak befért a Top 20-ba. Ami viszont a nagyobb baj volt, hogy a lemez nem is nyújtott túl sok pluszt, noha kétségtelenül hallgatható és szimpatikus anyag volt, de a Super Furry Animalsre jellemző őrült és izgalmas hangzás szinte teljesen elkerülte. És bár lehet, hogy egy évtizede a pályán levő zenekartól nem szabad ugyanazokat az erényeket számon kérni, amelyek a karrierje elején jellemezték, mégis, a kilencvenes években készült albumok sokszínűsége és ellenállhatatlansága már csak nyomokban köszönt vissza az utóbbi években készült lemezeken. Igaz, közben a Super Furries az egyik legnagyobb kritikusi favorittá avanzsált, és még ha nem is sikerül már ugyanolyan, egyszerre újító jellegű, de a klasszikus popzenei formanyelvet is tökéletesen ismerő dalokat írni, mint nyolc-tíz éve, azért még egyetlen lemezével sem okozott komolyabb csalódást, így aztán mindig van miért várni minden idők egyik legsikeresebb walesi zenekarának új lemezeit.

Eredmény: Mint azt már a tagok hónapokkal ezelőtt megígérték, a Super Furry Animals végre ismét a kerek, egyszerű popdalokhoz fordult, és hanyagolja a bonyolultabb textúrákkal való kísérletezést. Így a Love Kraft sokrétegű, nem mindig könnyen befogadható dalaival ellentétben a Hey Venus! többségében fülbemászó, hagyományos szerkezetű, gitárcentrikus és rendkívül dallamos számokat vonultat föl, eleve az egész lemez összesen 36 perc. Való igaz, hiányoztak már az olyan hibátlan és energikus popdalok, mint a Neo Consumer, a Run-Away vagy a Baby Ate My Eightball, míg a Show Your Hand-hez hasonló psych-pop gyöngyszemek újabb jelét mutatják annak, hogy a Beach Boys és a Zombies öröksége napjainkban a walesi szuperszőrösöknél van a legjobb helyen. Bár a korai csúcslemezekhez ezt sem lehet mérni, de nem is igazán érdemes, hiszen tíz év nemcsak egy zenekar életében hosszú idő. Mindenesetre jó hallani, hogy Gruff Rhys és társai továbbra is csak a saját maguk által magasra tett lécet nem tudják átugrani, viszont nagyon kevés mai dalszerzőt tudnánk mondani, aki ne irigyelhetné a Super Furry Animalst.

Kiknek ajánlható: Akik szeretik a hatvanas évek és a 21. század találkozását az iPodjukon.

Olyan, mint: Egy a közönség által sorozatosan alulértékelt zenekar, amely hallhatóan élvezi a zenélést, és különösebb erőlködés nélkül képes még mindig remekműveket létrehozni.

(IB)