Björk kettőt lép visszafele

Björk egy kicsit ezúttal visszább táncol a popzene felé a kísérletezéstől, de azért még mindig nem könnyen emészthető zenét csinál. Nem lehet ugyanezt elmondani a most is önmagát adó, meglepetések nélküli Travisről és a tántoríthatatlan Manic Street Preachers forradalami rockzenéjéről. A Cranberries-rajongók hiányérzetét Dolores O'Riordan igyekszik enyhíteni, Beverley Knight pedig bebizonyítja, hogy igenis lehet a soult művelni britként is.

Travis: The Boy With No Name

Várakozások: Három és féléves szünet után jelentkezik új lemezzel az a zenekar, amelyet sokan egy személyben tartanak felelősnek a Coldplay és a Keane fémjelezte izgalommentes, nyugis rádiópopért, amely az utóbbi időben elárasztotta a világot, és főként Nagy-Britanniát. Tény, hogy a Fran Healy vezette skót zenekar volt az első, amely sikeresen fosztotta meg a Radiohead melankóliáját a túlzottan intellektuális jellemzőitől, és hozzáférhetővé tette azt a széles tömegek számára is. A Travis 1997-ben még egy bumfordi "tradrock" lemezzel mutatkozott be, de két évvel később The Man Who című album már a mai arcában mutatta meg a zenekart, valahol félúton a Radiohead és az Oasis között. A számos slágert tartalmazó lemezből több mint 2 millió fogyott, és ekkor úgy tűnt, hogy a Travis az új évezred meghatározó brit együttese lehet, de utólag már látszik, itt elfogyott az ötlet. Az együttes további lemezei már ugyanerre a receptre íródtak, és egyre kevésbé voltak sikeresek, miközben a szerepét átvette a Coldplay, és a többit már ismerjük. Healyék legutóbb egy válogatáslemezzel jelentkeztek, de ezt leszámítva az utóbbi években alig lehetett hallani róluk. Így azt se lehetett megtippelni, hogy most milyen formában térnek vissza a hasonlóan ártalmatlan és kellemes háttérpopban igencsak gazdag brit lemezpiacra.

Eredmény: A Travis már nem fog megváltozni, az biztos. Ha az együttes még most, több millió eladott lemezzel a háta mögött sem próbált valami újat húzni, akkor mikor? Mert a The Boy With No Name szinte ugyanott folytatja, ahol a zenekar abbahagyta a 12 Memories idején, maximum egy kicsit kevésbé borongós az összkép, köszönhetően talán annak, hogy Fran Healy időközben apa lett. Ha valami szemlélteti a különbséget, az talán az, ahogy az előző album első kislemezdalához készült klip és a mostani single, a Closer viszonyul egymáshoz: a Re-Offender videójában a tagok egy kis zenekar turnézástól fáradt, egymással verekedő zenészeit alakítják, míg a Ben Stillert is felvonultató Closer-ben a fiúk egy unalmas szupermarketet dobnak fel jópofaságaikkal. És bár a dal valóban pozitívabb üzenetet hordoz, ettől még pont ugyanolyan, mint amit a Travistől elvárna az ember. Hasonlóan a lemez is meglepetések nélküli, könnyed, visszafogottan melankolikus gitárpopot tartalmaz, Fran Healy pedig továbbra is ragaszkodik a fejhangon való énekléshez, hiába tanulta el tőle Chris Martin vagy Tom Chaplin.

Kiknek ajánlható: Fanok előnyben, de aki csak a Keane-nel vagy a Snow Patrollal kapcsolódott be a szoftpop-történetbe, hallhatja, hogy csinálják ezt a tanítómesterek.

Olyan, mint: A Travis, vagyis kiszámítható, izgalommentes, de kicsit legalább önironikus.