A fénylő Bibliától az éneklő varangyig

Kis túlzással több érdekes lemez jelenik meg a héten, mint idáig az egész évben együttvéve. Az e heti termésből többen is kimaradtak (ezeket a jövő héten pótoljuk), itt van viszont a világ jelenlegi legjobb zenekarának kikiáltott Arcade Fire, a Bob Dylant éneklő Bryan Ferry, a 30 év után visszatérő Stooges, a csendesen, szorgalmasan dolgozó Air, az állatmeséket éneklő Ry Cooder és a nevéhez méltóan horror-punkot játszó brit Horrors.

Bryan Ferry: Dylanesque

Várakozások: Bryan Ferry és az általa képviselt zenei világ ugyan az évek során egyre távolabb került David Bowie-tól, de mindig meg szokás említeni, hogy ők ketten ugyanabból az alomból indultak, legalábbis Ferry zenekara, a Roxy Music is a glamkorszak csúcsévében, 1972-ben robbant be a rockéletbe, a Ziggy Stardust-tal együtt. A Roxy Music már kezdetben is sokrétűbb zenét játszott az akkor uralkodó glam rocknál, és később csak még egyedibb stílust kreált magának, nem véletlenül emlegetik azóta is minden idők legnagyobb hatású brit zenekarai között. Az első két Roxy-albumon közreműködő Brian Eno, a remek gitáros, Phil Manzanera, és a többiek is elsőrangú zenészek voltak, de a produkciót egyértelműen Ferry vitte el. Bowie-hoz hasonlóan ő is szeretett szerepet játszani, ám ő elég hamar megtalálta azt, amit többé-kevésbé azóta is alakít: a kifogástalanul elegáns, romantikus, modern dandy szerepét (mely szerep iránti fogékonysága kezdettől fogva megmutatkozott, az első Roxy-albumon már szerepelt egy Humphrey Bogarthoz írott dal is). A zenekar 1975-ben feloszlott, és utána (meg már korábban is) hiába csinált nagyszerű szólólemezeket, csak egy Roxy-újraegyesüléssel sikerült újra az érdeklődés homlokterébe kerülnie, a korábbinál jóval kevésbé forradalmi zenei világgal, de hát nem ez az egyedüli zenekar a rocktörténelemben, amely a leggyengébb albumaiból adta el a legtöbbet. A Roxy Music második feloszlása után Ferrynek sikerült a csúcson maradnia, és ezt a nyolcvanas években még néhány slágerrel sikerült megfejelnie, és ugyan népszerűsége egy kicsit megkopott azóta, mégis esemény valamennyi lemeze, még úgy is, hogy többnyire csak kellemes háttérzenét tartalmaznak. Kivétel volt ez alól legutóbbi albuma, a 2002-es Frantic, amelyen nemcsak, hogy újra közösen írt egy dal Brian Enóval, de amely hosszú évek után a legerősebb anyaga lett. Azóta Ferry élte a felső tízezer kellemes életét (egyébként egy szegény északi bányászcsaládból származik), igyekezett mindig a legszebb nők körül forgolódni (leghíresebb barátnőjét, a modell Jerry Hallt maga Mick Jagger csapta le a kezéről még a hetvenes évek végén), majd megunva a pezsgést, vidéki birtokot vásárolt magának. Bryan Ferry most leginkább fia, Otis révén kerül a hírekbe: a fiú egyike azoknak a harcos politikai aktivistáknak, akik a régi "úri sport", a rókavadászat betiltása ellen tiltakoznak. Többször turnézott az újjáalakult Roxy Musickal is, és új lemezt is ígér a zenekar már évek óta, de most mégis egy szólólemez következett.

Eredmény: Bob Dylan kezdettől fogva bevallottan nagy hatást gyakorolt Ferryre, aki már legelső szólólemezén, a feldolgozásokat tartalmazó These Foolish Things-en is énekelt egy dalt a mestertől (A Hard Rain's A-Gonna Fall), és később is előszeretettel nyúlt a munkásságához. Legutóbb a már említett Frantic lemezen szerepelt Dylan-szerzemény (mindjárt kettő is), így aztán senkit sem érhetett váratlanul, hogy idén egy teljes albumot épített Robert Zimmermann dalaira. Mint ahogyan az sem meglepetés, hogy Ferry könnyedén oldja meg a feladatot, és úgy sikerül a saját profiljára formálni a dalokat, hogy azokon még a keményvonalas Dylan-rajongók sem igen találhatnak kivetnivalót. És lehet, hogy szentségtörés, de még olyan szám is van a lemezen (az All I Really Wanna Do vagy a Baby Let Me Follow You Down), ami talán még jobban is hangzik Ferry előadásában: aki először hallja, eszébe sem jutna, hogy ezeket nem egy őszülő halántékú sármőr, hanem egy csúnyácska, orrhangú dalnok írta. Javára válik a lemeznek az élő hangzás is (egy hét alatt rögzítették!), amit azért is fontos kiemelni, mert Ferry korábban nem egyszer túlpolírozott, steril lemezeket is kiadott a kezéből.

Kiknek ajánlható: Az érintett előadók (mármint Ferry és Dylan) rajongói mellett a klasszikus rockzene valamennyi hívének.

Olyan, mint: Benne van a címében - Bryan Ferry Bob Dylan dalait énekli, se több, se kevesebb, de ez éppen elég.