A nagyszájú énekesnők hete

Miközben még sokan csak most fedezik fel Lily Allent, van rajta kívül még egy sereg fiatal brit énekes-dalszerzőnő, akik rafináltan csomagolják a nyomdafestéket nem mindig tűrő mondanivalójukat popos vagy éppen dzsesszes köntösbe. Így a Feminemnek is becézett Lady Sovereign, vagy a vagány soulénekesnő, Amy Winehouse vélhetően lemezek százezreit adja majd el a következő hetekben, de Nellie McKay-t sem kell majd félteni. De nem csak nők vannak a világon: visszatért minden idők egyik legfontosabb rockbandája, a Who, és újra próbára teszi a hallásunkat a Deftones is. Lemezajánló.

Nellie McKay: Pretty Little Head

Várakozások: A 2004-ben feltűnt énekes-dalszerzőnő sokak szerint a legtehetségesebb az amerikai női előadók közül, és az első album ismeretében talán eufemizmusnak is tűnhet a "tehetséges" jelző használata, hiszen Nellie McKay már az első lemezével azt bizonyította, hogy érett és céltudatos énekesnő. Az Angliában született, de New Yorkban nevelkedett McKay-t felületesen szokás a Norah Jones fémjelezte új dzsesszénekesnők nemzedékéhez sorolni, hiszen jóval változatosabb és merészebb zenét csinál, és nem elégszik meg a kellemes háttérzene-státussal. A Beatles és Elvis Costello hangmérnökeként is dolgozó, Geoff Emerick segédletével felvett bemutatkozó lemez, a Get Away From Me után McKay már egy évvel kész volt a folytatással, ám röviddel a megjelenés előtt összekülönbözött a kiadójával, és végül a második lemez majdnem egy évet csúszott.

Eredmény: Az énekesnő épp eleget látott a zeneiparból ahhoz, hogy úgy döntsön, a legjobb saját kiadásban megjelentetni a lemezt, és itt senki nem szólt bele abba, hogy túlzás duplalemezt csinálnia, rátehette az összes, kiadásra szánt dalát az albumra. A még mindig csak 22 éves Nellie McKay ugyanazt a formulát csiszolta még tökéletesebbre, amely az első lemezén már remekül működött: változó zenei világ a negyvenes-ötvenes évek kabarét, varietét idéző hangulatai váltakoznak a hatvanas évek lánycsapatai és a Beatles hangzásával. A szövegek hasonlóan szellemesek, de talán a bemutatkozásra még itt-ott jellemző szertelenséget felváltotta egy érettebb előadói szemlélet, ám ez még nem jelenti azt, hogy túl komoly vagy steril lemezzel lenne dolgunk.

Kiknek ajánlható: Aki a hihetetlen mennyiségben termelődő énekes-dalszerzőnő között nem tud eligazodni, kezdheti itt a tájékozódást.

Olyan, mint: Doris Day, ha a nyolcvanas években született volna.

The Holloways: So This Is Great Britain

Várakozások: Három héttel, lemezajánló rovatunkban már bemutatott, Larrikin Love debütálása után most egy újabb fiatal "temze-beat" együttes mutatkozik be nagylemezzel, a londoni Holloways. Tekintve, hogy már körülöttük is kialakuló félben van egy kisebfajta kultusz (ráadásul túl vannak két kislemezen és egy, a Babyshambles-szel lebonyolított közös turnén), lehet, hogy itt lenne az ideje komolyabban venni ezt a London északnyugati kerületeiből elindult mikro-szubkultúrát, ami sokak szerint az egyik legfrissítőbb dolog, ami az utóbbi időben a szigetországi popzenében történt. Hogy milyen is egy tipikus Thamesbeat együttes, azt egyelőre még nehéz lenne egyértlemüen meghatározni, annyi biztos, hogy zeneileg valahol a reggae/ska, a skiffle, az indie pop és az ír népzene metszéspontjában található, szövegeiben és hozzáállásban viszont határozottan aktuális, intellektuális és kifejezetten punkos, szóval afféle modern, utcai népzene, bohém köntösben.

Eredmény: A Holloways pedig minden tekintetben megfelel a fenti kívánalmaknak, ráadásul jóval összeszedettebbek, mint a Larrikin Love - és sokkal lényegretörőbbek és slágeresebbek, mint a Mystery Jets, így könnyen lehet, hogy ők viszik majd a legtöbbre. A So This Is Great Britain tulajdonképpen egy szellemes szocio-körkép Angliáról és azon belül is főként Londonról; foci, kocsmák, prostituáltak, a metró és minden egyéb, fiatal és kritikus szemmel, ugyanakkor sok humorral és iróniával átitatva, ragadós, együtténeklős kórusokra és táncolható ütemekre hangszerelve. Ráadásul a Larrikin Love (és mellettük még jónéhány aktuális brit zenekar) Libertines fixációja a Hollowaysnél annyira nem jellemző - bár kétségkívül jelen van -, inkább a Dexy's Midnight Runners (elég csak ránézni a borítóra), a Madness, és az amerikai kultuszbanda, a Camper Van Beethoven neve ugorhat be a nagy elődök közül.

Kiknek ajánlható: Aki kíváncsi rá, hogyan is telnek a huszonévesek hétköznapjai a La Manche-csatorna túloldalán, és az Arctic Monkeys szövegileg hasonló szellemben fogant lemezét nem találta elég meggyőzőnek, ezzel is tehet egy próbát.

Olyan mint: A többi újonnan futtatott brit gitárzenekar, mondjuk a Kooks - csak van benne ötlet és élet.

Inkei Bence - Sz. Sz. Csaba