Társas utazás a hatvanas évekbe

Heti lemezajánlónk szinte mindegyik szereplője a múlthoz fordul inspirációért: Beyoncé a klasszikus soulhoz és R&B-hez, az Audioslave a Led Zeppelinhez és a húzós funkhoz, Charlotte Gainsbourg pedig saját édesapjához. Aztán itt van még a Basement Jaxx, amely viszont a Balkán felé fordult.

Basement Jaxx: Crazy Itch Radio

Várakozások: Mi mást is lehetne várni egy Basement Jaxx-lemeztől, mint eklektikus bulislágereket? A Szigeten is kétszer sikerrel szereplő brit dance duó eddig három albumot és egy válogatáslemezt jelentetett meg, tucatnyi partyslágerrel. Felix Buxton és Simon Ratcliffe a kilencvenes évek végén tűntek fel a színen a Remedy című albumra pakolt négy slágernek köszönhetően. Az utána következő Rooty is hasonló fogadtatásban részesült, viszont a punkosnak minősített, 2003-as Kish Kash már nem tudta megismételni az első két album eredményeit - igaz, a tavaly megjelent válogatás viszont a Jaxx eddigi egyetlen No. 1 albuma, igazolván a tételt, miszerint a műfaj inkább a kislemezeknek kedvez, mintsem az albumoknak.

Eredmény: A Basement Jaxx-től mindig váratlan húzásokat remél az ember, és azokban most sincs hiány, bár akik hallották a Gypsy Beats and Balkan Bangers című mixlemezt, azok kevésbé lepődnek meg a kelet-európai és balkáni hatásokon. Még egy orosz harmonikás is feltűnik a lemezen, amely egyébként mindezek ellenére, az eddigi legkönnyebben befogadható album a brixtoni duótól, diszkóval és house-szal feldobott pop, és így lehet, hogy csalódást okoz azoknak, akik a korábbi Jaxx-lemezek őrületét várják a Crazy Itchy Radio-tól - az eddigi kritikák sem voltak túl lelkesek.

Kiknek ajánlható: Azért, aki végigtáncolta élőben a Basement Jaxx karneválját a Szigeten, nagyot nem fog csalódni, az igazán emlékezetes slágerek viszont hiányoznak.

Olyan, mint: Mivel szinte mindegyik szám más-más műfajt idéz meg, nehéz megfelelő hasonlatot találni. Mégis, mit lehet kezdeni egy olyan műfajjal, mint mondjuk a bendzsó-house? (Ők maguk használják ezt a kifejezést.)

Charlotte Gainsbourg: 5.55

Várakozások: A rocklegendák gyermekeinek mindig nehéz dolguk van. Itt van ugye, szegény Julian Lennon, aki rengeteget tudna erről mesélni, de valószínűleg még ez sem tántoríthatta volna el Charlotte Gainsbourg-ot attól, hogy apja nyomdokain haladva lemezt adjon ki. Aki nem tudná, Serge Gainsbourg a rock egyik kevés olyan zsenije volt, aki nem angolszász országból érkezve is kivívta magának ezt az elismerést. A már 15 éve halott papát leginkább a Jane Birkinnel közös Je t'aime...-ből ismerheti a nagyközönség, de még egy sereg nagy dobása volt, és művészként, folyton a provokációt keresve, még saját lányát is felhasználta ehhez - Lemon Incest című közös daluk szövege és videója is kisebb botrányt kavart, pláne, hogy Gainsbourg sosem tagadta vonzódását a "Loliták" iránt.

Eredmény: A most 35 éves Charlotte férjezett, kétgyermekes színésznő, aki gondolt egyet és húsz év után újra megpróbálkozott az énekléssel. Mindehhez igen nagynevű segítőtársai vannak: Jarvis Cocker (Pulp), Neil Hannon (The Divine Comedy), a Radiohead és Beck producereként ismert, Nigel Godrich és a szintén francia, Air duó mindent megtesz, hogy megteremtsék ugyanazt az atmoszférát, amibe Charlotte beleszületett (ő maga tesz utalást arra, hogy a Je t'aime... "eredményeként" jött világra). Így aztán nagyívű vonósokkal színezett, elegáns, hamisítatlanul franciás popzenét hallunk, Charlotte hűvös és mégis érzéki énekhangjával kísérve.

Kiknek ajánlható: Frankománokon kívül azoknak is, akik szeretik az összes többi fent felsorolt előadó valamelyikét.

Olyan, mint: Valóban a hetvenes évek elejének francia énekesnőit idézi (például Francoise Hardy vagy Claudine Longet), de a legtöbb hasonlóságot, az errefelé kevésbé ismert, Black Box Recorder énekesnőjével, Sarah Nixey-vel mutatja.

Inkei Bence