A koszos zoknitól a szakállig

A még trióként induló Supergrass a britpop-hullám idején aratta első sikereit, és ezeket tulajdonképpen azóta sem sikerült überelnie - legalábbis kereskedelmi értelemben nem. A felnőttkorba tavaly egy briliáns válogatáslemezzel belépő zenekar most egy érett, de legkevésbé sem unalmas albummal igazolta újfent a tehetségét. Nyerd meg a Road To Rouen című lemezt!

A zene is szép lassan megváltozott: az eleinte felismerhető hatásokat (Pixies, Kinks, Buzzcocks) fokozatosan felváltották a hatvanas-hetvenes évek klasszikusai (Beach Boys, Rolling Stones, Beatles, T. Rex), és a dallamvilág megkomolyodott, sőt, a tempó is lelassult. Miközben trendek jöttek és mentek, a Supergrass az új évezredben is tartotta a lépést egy újabb albummal (Life On Other Planets), majd végül a zenekar első tíz évét egy sikeres válogatáslemezzel és mellé egy turnéval koronázta meg. Ez ismét megmutatta, milyen remek banda is volt, számos kitűnő kislemezslágerrel - sokan kislemez-zenekarnak is titulálták. Egyszersmind leszámolást is jelentett ezzel a korszakkal, hiszen az új lemez tanúsága szerint már nem a slágerlistákat célozták meg.

A Supergrass ötödik stúdiólemezét, a Road To Rouen-t Franciaországban rögzítette, és az albumon már semmi jele nincs a korai, zabolátlan pop-punk hangzásnak. A lemezre egyrészt rányomta bélyegét a Coombes fivérek édesanyjának halála, illetve az is, hogy Danny Goffey nevét frivol történetek kapcsán emlegette a bulvársajtó: a dobos feleségével állítólag partnercserés szexet folytatott a Jude Law-Sadie Frost házaspárral.

A Road To Rouen a zenekar első igazán érett lemeze, slágergyanús dalok nélkül, viszont végig egyenletes színvonalú, igényes számokat tartalmaz. Ezek már nem sokban emlékeztetnek az elsőre fülbemászó, korai Supergrass-számokra, hanem fokozatosan lopják magukat a hallgató szívébe. Az egy szem kivételtől, a vicces és rövid Coffee In The Pot-tól eltekintve lassú, dúsan hangszerelt dalokból álló lemez kiválóan illusztrálja a zenekarban meglevő elsőrangú dalszerzői vénát, és a brit popsajtó által istenített jelenlegi sztáregyüttesek közül soknak jelentene megoldhatatlan feladatot egy ilyen színvonalú lemez megalkotása.

A kislemezdalnak választott, de a slágerlistákon nem sok vizet zavaró, a kései Beatlest idéző St. Petersburg mellett az album csúcspontja talán az ellenállhatatlanul hömpölygő Sad Girl, de említést érdemel még a lírai albumzáró Fin vagy a monumentális Roxy is. A lemez egyrészt kellemes hallgatnivaló ebben a késői nyárban, ám ugyanakkor jóval több szimpla háttérzenénél: egy ambiciózus, időtlen hangzású rocklemez, amiből nincs sok manapság, érdemes hát megbecsülni.

Inkei Bence

Nyerd meg a lemezt!

Játékunkban három példányt sorsolunk ki a Supergrass Road To Rouen című CD-jéből. Kérdésünk: Hogy hívják a zenekar dobosa, Danny Goffey feleségét?
A helyes megfejtéseket szeptember 16-ig a [e-mail] címre várjuk. A levél tárgya ez legyen: Supergrass.