Cikis sztárok, akik valaha tudtak valamit

Nagyon kevés olyan rocksztár van, aki elkerülheti a végzetét, a megöregedést. Nincs kínosabb annál, ha valaki fiatalon lázadó és a maga korában kimondottan menő dolgokat visz véghez, de aztán eltelik pár év, és a fiatalok már azt kérdezik a szüleiktől, hogy az isten szerelmére, ki ez a vén bohóc? Összeállítás a sztárstátusba merevedett előadókról, akik korábban pedig még tudtak valamit.

Genesis

A zenekar, amelyet a legtöbben Phil Collinsszal hoznak összefüggésbe, ugyan már jó ideje nem aktív, de karrierje jelentős szakaszát középutas sztárzenekarként vészelte át, miközben kezdetben tényleg a műfaj legnagyobbjai közé tartozott. A hetvenes évek elején jelentkező art-rock zenekarok közül a Genesis hamar kultuszbandává vált, köszönhetően főként Peter Gabrielnek. Az énekes - aki kerülte a progresszív rockra jellemző fellengzősséget - a korszak egyik legegyénibb előadója és szövegírója volt, és az akkor született lemezek (így a Foxtrot vagy a The Lamb Lies Down on Broadway) igazi klasszikusnak számítanak ma is.

Gabriel aztán az évtized közepén távozott, és a helyét az addigi dobos, Phil Collins vette át, amivel megkezdődött a Genesis átalakulása stadiontöltő popzenekarrá. Ez a folyamat különösen a nyolcvanas években gyorsult fel: az ambiciózus, új utakat kereső együttesből fokozatosan könnyen befogadható, nem túl eredeti, bár kétségtelenül profi slágergyár lett. A szupersztárrá emelkedő csapat a kilencvenes éveket is megérte, ám Collins távozásával süllyedni kezdett a hajó, és az őt pótolni szándékozó Ray Wilsonnal (Stiltskin) készített, 1997-es Calling All Stations utólag rossz viccnek tűnik - meg is bukott csúnyán. Azóta csend van a Genesis körül, és talán az használna legtöbbet az amúgy is megtépázott nimbusznak, ha ez így is maradna.

Cliff Richard

Az angol háziasszonyok kedvence - akit egy új felmérés szerint többen ismernek fel képről brit földön, mint John Lennont (!) - talán már maga sem emlékszik arra, hogy a szigetországban ő volt hivatott betölteni azt a szerepet, melyet Elvis Presley játszott Amerikában. Az ötvenes évek végén/hatvanas évek elején nemcsak a legnépszerűbb brit énekes volt, de eleinte kimondottan lázadásnak számított Cliff Richard és a Shadows koncertjeire járni.

Igen, a Shadows: Cliff Richard megnyerő külsején és hangján kívül szinte minden mást ennek a zenekarnak köszönhet. A gitárhős Hank Marvinon kívül is csupa kiváló zenész játszott az instrumentális együttesként is népszerű Shadowsban, és Richarddal kiegészülve pedig egészen a Beatles feltűnéséig nem volt méltó vetélytársa a csapatnak.

Cliff Richard (eredeti nevén Harry Webb) a gombafejűek érkezésével háttérbe szorult ugyan kicsit, de aztán repertoárját átszabva hamar megtalálta ideális célközönségét, és a ma 64 éves zenész azóta is intézménynek számít Nagy-Britanniában, megszámlálhatatlanul sok slágerrel és sikerlemezzel.

R.E.M.

Végül egy, a többiekhez képest még fiatal zenekar, amely azonban már jó ideje a legnagyobb sztárok közé tartozik, kis túlzással kötelező szeretni. Ezen a tényen nem változtat az sem, hogy az utóbbi időben készített lemezeik - amellett, hogy híven kiszolgálják a milliósra duzzadt rajongótábort - nem sok vizet zavarnak. Ki gondolná már, hogy milyen szívós munkával jutott el a csúcsra a zenekar, amely reményteljes posztpunk-bandából egy bő évtized alatt világsztár lett, és azt is megengedheti magának, hogy semmit se kockáztatva biztonsági játékot játsszon.

A nyolcvanas évek elején megjelent első kislemezétől kezdve az R.E.M.-et többekkel együtt az amerikai rockzene nagy ígéretének nevezték ki, és ők lettek azok, akik mindezt be is váltották. Igaz, ilyen méretű sikerről talán még ők sem álmodtak. Főleg, hogy a kritikai hozsannák ellenére öt remek lemez és nyolc év kellett ahhoz, hogy multikiadó kössön velük anyagilag is jövedelmező szerződést. Az ezután készített Green album még nem hozta meg a közvetlen világsikert, de az 1991-es Out Of Time végleg befuttatta a zenekart. Az évtized közepére Michael Stipe és csapata már a U2-val egyenértékű megasztár, és talán ekkor kellett volna megálljt parancsolniuk maguknak.

A Warner Bros. által kínált 80 millió dollár azonban túl sok pénz volt ahhoz, hogy visszautasítsák, és az azóta készített lemezek már nem sokat tesznek hozzá az R.E.M. történetéhez - aki szereti a zenekart, az szorgalmasan megveszi persze mindet, de az utóbbi tíz év termésével az időközben trióvá fogyott zenekar már kevés új rajongót szerzett. Maradt nekünk tehát a fontoskodó sztáregyüttes és a kényelmes tempóban készülő lemezek, amelyek alig mutatnak már valamit abból a kreativitásból, amely pályája kezdetén jellemezte az R.E.M.-et.

Inkei Bence