Törvényi előírás van, normatíva nincs hozzá

Vágólapra másolva!
Az Éjféli Sportbajnokság Óbudán tizenöt éve - 2002 óta a Jövőbarát Alapítvány keretei között - nyújt alternatívát a gyerekeknek a drog és az alkohol helyett: hétvégéken éjszakánként, hétközben délután várják őket programokkal és szórakozási lehetőségekkel. Évekig a főváros kiemelt drogprevenciós programjai közé számítottak, de idén nem írtak ki ilyen pályázatot. Hogy hogyan tudnak életben maradni anyagilag és lelkileg ebben a helyzetben, erről is kérdezte az [origo] riportere D. Horváth Piroskát, az alapítvány programkoordinátorát.
Vágólapra másolva!

Mekkora az igény a szolgáltatásukra?
Hétköznap délután húszan-huszonöten jönnek, hétvégén van, hogy hatvanan, van, aki tíz éve jár ide, de nem ritka a tíz-tizenkét éves gyerek sem. Nagy az igény az egyéb programjainkra is: vittük már őket síelni is és minden nyáron van egy egy hetes táborunk, oda azok jöhetnek, akik egész évben jártak. Ezt nagyon várják a gyerekek, előfordul, hogy azért mennek el dolgozni, hogy megkeressék azt a picit, amennyi hozzájárulást kérünk. Mert ha ez csak ötszáz forint naponta, még akkor is vannak családok, akik nem tudják kifizetni. Például egy nagyon kedves, egyedülálló, négy gyerekes anyuka, aki havi hetvenezer forintból él... Ide éhes gyerekek járnak, mi adunk nekik uzsonnát, itt van lehetőség a korrepetálásra, nyelvtanulásra, tánc- és karate tanulásra és az önfeledt játékra is. Valahol azt nyújtjuk nekik, amit otthon illetve az iskolában kellene megkapniuk. Tehát azt gondolom, az igény az óriási, a lehetőségeink viszont egyre szűkülnek.

Kevesebb a pályázat? Mi a helyzet az állami támogatások terén?
Az egyik stabil lábunk volt a főváros, de idén nem írtak ki primer drogprevencióra pályázatot,ami az alapítványunk alapelve . A gyermekvédelmi törvény előírja, hogy ilyen területen kell alternatív napközi ellátást működtetni -- "csak" nem rendeltek hozzá normatívát. Akkor juthatnánk támogatáshoz, ha mi kötelező önkormányzati feladatot látnánk el, de nem illünk abba a kategóriába, mint a bölcsőde vagy a gyermekjólléti szolgálat. A másik láb az önkormányzat, ők támogatnak minket, de persze ott is egyre szűkösebb a keret. Az 1%-ból összejött százezer forintot szerintem az én ismerőseim adójából kaptuk. A pályázatok egyre behatároltabbak, egyre több a formai követelmény, és lobbizni kell mindenhol. Van olyan, ahova már nem is pályázok, mert már a kiírás előtt lehet tudni, kik kapnak majd pénzt. A szponzorkereséssel viszont nem lehet leállni, csak azzal az a baj, hogy a cégek szívesen adnak tárgyakat, de már nem tudok mit kezdeni a harmincötödik pólóval. Pénz kellene vagy étel. Most abból élünk, hogy tavaly megcsináltunk egy Guinness-rekordot -- harmincöt órán keresztül, megállás nélkül pingpongozott négy a gyerekek --, és akkor nem használtuk el a szponzor összes pénzét, ez talán kitart a tanév végéig.

Ön főállásban dolgozik itt, egyedül viszont ezt a sok feladatot biztosan nem lehet bírni, milyen segítségre számíthat?
Van egy két diplomás munkatársam félállásban és vannak önkéntes segítőink. Volt, de most például nincs pszichológusunk. De van angoltanárunk, ő két évvel azelőtt olvasott rólunk egy újságcikket és magától jelentkezett, és azóta is jár rendszeresen. Vagy ami nagyon jó, hogy van három éjszakai önkéntesünk, akik nálunk nőttek fel, ők igazán ismerik a dolog másik oldalát is. A szülők nem nagyon segítenek, akiknek ide jár a gyerekük, azoknak tényleg nincs egy fillérjük sem, örülök, ha tudják, hogy hol van a gyerekük és nem kell őket arról meggyőznöm, hogy még mindig jobb, ha itt van, mintha mondjuk az utcán csatangolna. A héten színházba mentünk és voltak olyan gyerekek, akik tizennyolc évesen még nem voltak soha színházban, ennek ellenére győzködnöm kellett a szülőt, hogy engedje el a gyereket.

Hátrányos helyzetű gyerekek sanyarú sorsát látni, kísérni, segíteni őket lelkileg sem egyszerű. Hogy tudja megoldani, hogy ne vonódjon bele túlságosan?
Sehogy. Én nem tudom ezt nem szívvel-lélekkel. Már többször voltam mélyponton. Persze abból lehet töltekezni, hogy látjuk és mondják is, hogy jó nekik itt és tényleg szükség van ránk. Múltkor kaptunk a Babtista Szeretetszolgálattól cukrot, lisztet és tésztát, én azt hittem, hogy ezek a gyerekek majd azt mondják, hogy "Dehogy is viszem én azt el!", de nem így történt -- jöttek a szatyraikkal és cipelték haza a két kiló cukrot, az öt kiló lisztet. És az jól esett, hogy pár szülő visszaüzent, hogy köszönik. Vagy például akkor is éreztem, hogy mennyit számítunk, mikor egy állami gondozott kislány itt töltötte a szökésében a napjait, és tudtuk, hogy még mindig jobb, mintha az utcán elcsábítanák. A legnagyobb sikertörténet, mikor innen kinőtt nagy vagány gyerekek családapaként visszahozza a gyerekeit.