Az ÁVH-s Komlós Jánostól Hofi Gézáig: kik voltak a kommunizmus bohócai?
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
A kultúra megszállása című könyvem második része arról szól, hogyan vált a hatvanas évekre a humor területének két legismertebb alakjává két egykor volt „politikai rendőr”, a ma is ismert Komlós János és az elfelejtett Róna Tibor. Mindketten a kommunista erőszakszervezetnek dolgoztak. Majd később, ahogyan Kardos György a Magvető Kiadónál, ők a Mikroszkóp-, illetve a Vidám Színpadon „csavargatták” a szelepeket, azaz meghatározták, meddig mehetnek el a belső kritikát tekintve ők, illetve az általuk is lepecsételt különböző előadók. Hiszen Kádárék a hatvanas évektől tudatosan engedték a rendszerkritikát, előbb a humor, majd a sajtó vagy a filmgyártás, a zene területén, de kulcsfontosságú volt, hogy mindent kézben tartsanak. Hogy a legnagyobb nyilvánosság előtt csak az igazán megbízható emberek kritizálhassanak. Ezt az Aczél nevéhez is köthető bonyolult rendszert akkor is sokan átlátták, de őszintén csak az emigrációban írhattak erről. Fontos szerepet kap ebben a részben Komlós tanítványa, Hofi Géza, aki – bármit is akarnak ma elhitetni róla – a rezsim belsős bohóca volt. Zseniális előadó, nagy-nagy tréfákkal, de mindemellett szocialista termék, Aczél Györgyék egyik csúcsteljesítménye. De a következő rész Komlós Jánost, illetve a róla írt könyvet mutatja be.
Konyak és korbács
Komlós János szelleme él. Amikor 2010-ben Verebes István lett a Mikroszkóp Színpad vezetője (miután elődje, Sas József adócsalás-botrányba keveredett) leszögezte, hogy a régi hagyományokra akar építeni. Ezt „illusztrálandó Karsai István felolvasta Komlós János, az alapító igazgató értekezését a kabaréról.”
Mintha az Ifjú Kommunista már 1983-ban – három évvel Komlós halála után – megérezte volna Verebes jóval későbbi hatalomátvételét, amikor ezzel a bevezetővel mutatta be nagy ígéretként: „A kabarénak szüksége van nagyformátumú egyéniségre. Egy Nagy Endrére, egy Darvas Szilárdra, egy Kellér Dezsőre, vagy, a Mikroszkóp falai között maradva, egy Komlós Jánosra, egy Hofi Gézára. Komlóst és Hofit lehetett szeretni vagy nem szeretni, de lehetetlen volt tudomásul nem venni jelenség voltukat. Lehetett velük egyetérteni vagy egyet nem érteni, de lehetetlen volt szavukra oda nem figyelni.”
Figyeljünk csak a szavakra: lehetett őket „szeretni vagy nem szeretni”.
Ha már az Ifjú Kommunista szerint sem voltak általánosan kedveltek, akkor végül is miről szól ez az utólagos legenda? Hofiról és Komlósról, akiket „mindenki szeretett”. Valójában arról a régi, de ma is bevált trükkről, módszerről van szó, amelyet a politikusok is szívesen alkalmaznak. Lényege, hogy általános érzéssé, közös emlékezetté dagasszák azt, ami valójában egy kisebb csoporté volt.
A régi bolsevik, mensevik játszma, amely már az elnevezéssel manipulált. Ugyanezt látjuk ’90 óta a „Magyarországon világhírű értelmiségiek” esetében is. Ezek a bevált hazugságok semmi másra nem szolgálnak, mint a saját narratívánk erősítésére.
Ami biztos, a ’83-as cikk folytatásban már Komlós lehetséges utódját is megjelölték (bár a végén egy odaszúrással):
Verebes István már évek óta több, mint ígéret. Író, költő, színész és »akaró ember« egyszemélyben. Megvannak az adottságai ahhoz, hogy a magyar kabaré nagy egyénisége legyen. Csak ne akarna olyan görcsösen és mindenáron egyéniség lenni!
Nemcsak kalács, korbács is jutott: Verebesnek fejlődnie kell.
Maga a rendező még a kilencvenes években így beszélt erről a „nehéz örökségről”: „Komlós János után nagyon nehéz volt színpadra lépni. Komlósról sok mindent lehet mondani, de az vitathatatlan, hogy a rabbiképzővel, az ávóval és a Népszabadsággal a háta mögött igazán nagy tudású, rettentően pikáns, sajátos figura volt. Az ő halála után a szemüveges, hadaró Verebesről jó ideig azt sem tudták, hogy kicsoda.”
Megint ugyanez a magyarázkodás: lehet sok mindent mondani. Főleg, amikor már lehetett egyáltalán „mondani”, azaz nyíltan beszélni.
Ezen a vonalon haladva, mit emelt ki maga Verebes Komlóssal kapcsolatban, persze már jóval később:
... megkérdeztem tőle: Hogy vagy János? Azt mondta: Most rúgom az utolsókat. Másokba.
Ha egyetlen rövid jelenettel szeretném bemutatni ezeket az embereket, ezt a rettenetes, mérgező, pusztító közeget, ez lenne a tökéletes idézet. Mit jelent, ha valaki nevetni tud ezen?
Az egyik legfontosabb forrást, az A Komlós című életrajzi könyvet 2002-ben adták ki, Kertész Péter, az azóta már elhunyt újságíró, író jegyezte. Sokan nyilatkoztak, többségében pozitívan, de kétségtelen, hogy vannak benne sötétebb részek is.
Igazából a maga módján nagyon is tisztességes könyv, mert a nyilatkozók a szöveget olvasva tényleg cenzúrázatlanul mondták el a gondolataikat, emlékeiket. Akiket nem lehetett megszólaltatni, azok pont a régi ÁVH-s munkatársak voltak. „Maga Kertész írja az előszóban, hogy a Komlóssal kapcsolatos iratok valahogy eltünedeztek – lényegében semmi használhatót nem talált a Történeti Hivatalban, az Országos Levéltárban, a Belügyminisztériumban” – írta Szentesi Zöldi László remek cikkében. – „Komlós Jánost holtában is utolérte a »jó szerencse« – vagy az utólagos segítség –, más ÁVH-s tisztekhez hasonlóan az ő anyagai eltűntek. Minő balszerencse! Jöjjenek a még élő tanúk – gondolhatta Kertész, aki kiderítette, hogy az ‘56-os Intézet Oral History Archívumában nyolc alkalommal említik Komlóst.
»A nyolcból három nem kutatható, a többi érdektelen« – írja az előszóban. Mit gondol a kedves olvasó, ki az a három személy, aki nem kutatható? Bauer Miklós [volt ÁVH-s], Bauer Miklósné [volt ÁVH-s], Vásárhelyi Miklós [az ÁVH-hoz közel álló propagandista]. A Komlós személye iránt rejtélyes vonzalmat érző Kertész nem habozott, levelet írt nevezetteknek. Bauer Miklós postafordultával ezt válaszolta: »Komlóst valóban ismertem. 1945-től az ÁVH-n együtt dolgoztunk. Munkakapcsolatunk az ÁVH-n belül azonban nem volt, így semmilyen olyan információm nincsen róla, amely közérdeklődésre tarthatnának számot. Ezért Komlós Jánossal kapcsolatban nem lenne miről »beszélgetnünk«. Tisztelettel, Bauer Miklós.«
Az anyaggyűjtés időszakában még élő Vásárhelyi telefonon közölte, hogy »Komlósról semmi érdemlegeset nem tud, hacsak azt nem, hogy néhányszor találkoztak a Mikroszkóp Színpadon.« Padányi Mihály egykori ÁVH-őrnagynak éppen akkor kellett »bizonytalan időre« elutaznia, amikor Kertész telefonált, Farkas Vladimir pedig visszairányította a szerzőt Bauerhez.
Nem kétséges, hogy e tárgyszerű, részletes »visszaemlékezések« sorában dr. Janikovszky Béla, volt ÁVH-s ezredes özvegyét illeti a pálma, aki szó szerint ezt mondta: »Komlóssal annak idején együtt voltunk Szegeden (nem a Szabadtéri Játékokon! – Szentesi Zöld László megjegyzése), de semmi érdekeset nem tudok mondani róla. Arra viszont emlékeznék, ha valamit elfelejtettem volna«.”
Janikovszky Béla özvegye – Janikovszky Éva írónő. Aki azt azért igazán elárulhatta volna, hogy Komlós a férje beosztottja volt Szegeden.
A régi ismerősökkel ellentétben Komlós fia, ifjabb Komlós János nyilatkozott. A Hírlap interjút készített az üzletember-jogásszal, amelynek címe nem csupán első látásra furcsa: „Itt maradtunk, hiba volt”. A publikált anyagban a kérdezőnek összesen négy kérdés jutott, ezekre ifjabb Komlós hosszú, monológszerű szövegekkel válaszolt.
„A fene se akar szobrot faragni” – cáfolta az interjúalany az újságíró első felvetését. – „De régóta motoszkált bennem, méltányos lenne apámról, erről a zsenialitás határát legalábbis súroló, soktehetségű, élete majd minden fontos szeletében – zsidóként, magyarként, kommunistaként [és ÁVH-s tisztként – M. G.], zsurnalisztaként, színházcsinálóként, a hazai elektronikus médiabeli újságírás egyik megteremtőjeként – figyelemre méltót, nem ritkán nagyszerűt alkotó, ám majd mindenben zsákutcába jutó figuráról valamilyen riportkönyvet világra segíteni.”
A folytatás is hasonló, számomra túlírt, túlcizellált: „A könyv elkészült, és a szobor meglehetősen (Komlós) Janus-arcúra sikeredett. A szemtanúk jellemzéseit összeillesztve egy mégoly sokat tapasztalt rendőrnyomozó is ideges lenne. Az elhunyt ugyanis némelyek szerint magas, atletikus, szívdöglesztő szépfiú volt, mások pedig középtermetűnek, kövérkésnek s kevésbé vonzónak találták. Szelíd, mindig barátságos, segítőkész, agresszív, démonikus személyiség.”
„A több mint kéttucat interjúból, s az apám halála óta eltelt majd negyedszázadban csekély számú róla szóló írásból mindenesetre valami sokszínűbb, jelentékenyebb, szomorúbb és ceruzarágó merengésre késztetőbb figura bontakozik ki, mint a ballib sajtó – általam gyakran olvasott – egyoldalú bélyegecskéiből. Abban is nagyjából egyetértés mutatkozik az elbeszélésekben, hogy a korát tekintve – ötvenes éveinek végén – idő előtt meghalt Komlós, az utolsó jó néhány évében önmagát minden látható ok nélkül örökös feszültségben tartó, hirtelen hátramenetbe kapcsoló s környezetét, munkatársait, barátait előnytelenül váltogató, önemésztő polihisztor számára a közelgő halál semmiképpen sem volt a váratlan opciók egyike.”
Érdekes, amit a család hozzáállásáról mondott:
„A család tudott is, meg nem is a készülő könyvről. Anyámmal a múlt év nyarán Péter készített egy kínkeservesen összeállított interjút, főként az Andrássy út 60.-beli ügyekről. De a legalábbis felemásan fogadott tervről, a könyvről ezután több szó nem esett. Csak most, a megjelenés előtti napokban óvakodtam fel hozzá a hírrel. Bátyám időről időre kaphatott jeleket arról, mi készül. Hisz az interjúalanyok jó része neki is személyes ismerőse, így többen említették, hogy egy Kertész nevű úr hosszasan és visszatérően faggatta őket apánkról. A tágabb családból azonban senkit be nem avattam, tartottam ugyanis attól, hogy a lehetséges interjúalanyokat – s a riportert is netán – lebeszélik, megnehezítve rögeszméim életre keltését. Sejthető volt, hogy a feledésbe merülő Komlósról nem egy kedves, bohókás emlék könyv áll össze a végén. Hát, mit mondjak? A rövid XX. század – s apámnak végképp rövid volt, mert szerencséjére neki még a vége előtt vége lett – ebből a personal historyból kiviláglóan sem volt kacagnivaló.”
Már-már szimpatikus is lehetne ez a keresetlen őszinteség (én fokozatosan megkedveltem a hozzáállását olvasás közben), ha a lezárásnál nem kapnánk meg a megszokott „vörös farkat”: „Tanulság? – kérdezett vissza ifjabb Komlós. – 1956. november 3-áról 4-ére virradó éjjel ültünk a Tanács körúti lakásunkban a bőröndökön, hogy ha kivilágosodik, valamerre kereket oldunk. Csak hát ez a virradat ismeretesen elég eseménydúsra sikeredett hadászatilag, és gyerekekkel nehezebben szökellnek az emberek golyózáporban. Például egy hátba lövés az ember egész napját elrontja. Úgyhogy itt maradtunk. Apám is még 24 évig. Hiba volt.”
Nem értem, mire gondol. Ötvenhatban Komlós túl volt már legnagyobb, legalábbis legmegfoghatóbb bűnein, azt tehát ezzel nem tehették volna meg nem történtté. Akkor meg? Antiszemitizmus? Vagy hogy nem hagyták kiteljesedni?
Látni fogjuk, hogy Komlós karrierje a kapcsolati hálónak is köszönhetően végig töretlen maradt,
és azt is, hogy mi történt Rónával [Róna Tibor humorista szintén a politikai rendőrségnél kezdte] azután, hogy Angliába ment. Nem nevezhető sikertörténetnek, és kérdéses, miért is várt volna más sors Komlósra Nyugaton, ahol sokkal kevesebbet érhetett volna el azzal, amihez – a vallatáson, a szórakoztatáson és a koncepciós ügyeken kívül – a legjobban értett: a magyar nyelvvel.
Vagy miért volt hiba? Nyilvánvaló, hogy ifjabb Komlós is részben apja kapcsolatrendszerének köszönhetően lehetett egy privatizációs cég kulcsembere, majd később is ismert üzletember. Nem én állítom ezt, hanem korábbi munkatársa, Kerékgyártó István, aki előbb meggazdagodott a rendszerváltás előtt, alatt és után, majd visszavonult, és azóta könyveket ír.
„Majd a rendszerváltás hajnalán, vagy éppen megtörtént már, egy régi jogász barátom azt mondta, tegyem félre a filozófus diplomámat, Magyarországon olyan világ jön, ahol az 1948-as államosítással ellentétben, amikor halászlét főztek a halakból, a halászléből kellene egész halakat csinálni” – emlékezett később Kerékgyártó. – „Ez érdekes folyamat lesz, privatizáció. Elég okosan látta előre, nagyon jó pénzügyi jogász volt amúgy, érdekes élete volt; aki még emlékszik, az én korosztályom, Komlós Jánosra, az ő fia volt. Zseniális pénzügyi jogász volt János. Azt mondta, neked van egy vidéki keresztény kapcsolatrendszered, nekem van egy pesti zsidó kapcsolatrendszerem, tegyük össze.
Így is volt, sokat tanítottam a pécsi jogon, mindenfelé ügyészek, bírók, ügyvédek, vállalati jogtanácsosok voltak, széles körű kapcsolati tőkém volt, neki meg egy pesti belvárosi, másfajta kapcsolati tőkéje. Megcsináltuk Magyarország első privatizációs tanácsadó cégét, nagy ügyeket, nagy cégeket mindenféle hibáival meg előnyeivel, mindegy, tehát ez lezajlott, majd saját nevünkre is privatizáltunk, és különböző közepes és nagy cégek tulajdonosa lettem. Hirtelen bekerültem egy újgazdag világba, annak minden szörnyűségével, ugyanakkor izgalmával együtt.”
Összefoglalásul: az említett cég az a Creditum volt, ahová Kerékgyártó vitte be később régi egyetemi tanítványát, Gyurcsány Ferencet. Megfordult ott még Bajnai Gordon apja, Bajnai György – aki a szocializmusban Baja egyik legnagyobb, külkereskedelmi kapcsolatokkal is rendelkező vállalatát vezette –, meg Küllői Péter – a későbbi dúsgazdag üzletember és Bátor Tábor-alapító, aki állítólag be akart szállni az LMP-be –, és nem utolsósorban: Tatai Ilona. Utóbbi a Creditum előtt a Taurus nevű ismert állami vállalatot vezette. A csődhelyzetig – aztán váltott.
De minket most a halászlé szakácsai és kuktái érdekelnek, nem azok, akik később odaférhettek a kondérhoz. Idősebb Komlós pályafutását vizsgálva kifejezetten fontos lett volna Hofi visszaemlékezése, de bármilyen furcsa, utóbbi 2002-ben már hallgatott.
A legnagyobb szomorúságom, hogy Hofi Géza, bár egy időben ígérte, végül mégis nemet mondott
– írta erről Kertész az előszóban.
Nehezen értelmezhető ez a csend, hiszen többségében Komlós egykori gyerekkori ismerősei, barátai, elvtársai, néha munkatársai, családtagjai beszéltek róla. Sokan visszafogottan, mások szabadszájúan, de általában őt méltatva. S bár megjelentek kritikusabb emlékezések is, azért konkrét történelem-hamisítás (a szintén ex-ÁVH-s Komlósné visszaemlékezése kiemelkedő, de persze érzelmileg nyilván megmagyarázható ebből a szempontból) is, végeredménytől már csak a szerző miatt sem kellett félnie. Hiszen utóbbi – Kertész – is nemzetes volt, és igen jó szívvel emlékezett Komlósra. [Aki a Magyar Nemzetnél is dolgozott már „civilként"].