Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A szociális törvény módosítása kapcsán heves vita bontakozott ki az elmúlt időszakban, és sokan sokféleképpen értelmezik annak lényegét. Ön szerint hogyan kellene értelmeznünk helyesen a módosítást, és ez hogyan érintheti az Önök munkáját?
Azt, hogy hogyan kell helyesen értelmezni, azt nem tudom megmondani, azt viszont igen, hogy mi hogyan értelmezzük. A szellemiségét néztünk meg a módosításnak.
A szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény talán az első nagy átfogó törvény volt, amelynek módosítása már régóta, és sok okból aktuálissá vált.
Ami a módosításból számunkra kirajzolódik, az az a fajta szubszidiaritás, amit egyébként az egyházi szemlélet, az egyházi gondoskodás mindig is magáénak vallott. E szerint
mindent tegyünk meg önmagunkért, támaszkodjunk a családunkra, a helyi közösségekre, és ezen túl számíthatunk a nagy közösségre, az államra. Ez alapján a módosítással a keresztény tanítás és szemlélet alapján egyet tudunk érteni, és számunkra elfogadható, hiszen egészen világosan kijelöli azt az utat, amit egyébként mi a mindennapokban, a munkánkban igyekszünk is gyakorolni.
A véleményünk az, hogy a jogszabályban ebben a tekintetben olyan nagy változás tehát nem történik, mert az 1993-as törvény is megfogalmazta a szubszidiaritás elvét, és a mi munkánkat érdemben nem változtatja meg.
Ahogyan ön is említette, jó esetben elsősorban a család gondoskodik az elesettekről, azt követik a kisebb közösségek, az önkormányzatok, az egyházi és civil szervezetek, majd végső soron az állam. A törvény módosításával valóban kivonulna az állam a segítségnyújtásból?
Az elsődleges segítséget mindannyian önmagunktól kell, hogy várjuk. Ha valaki ugyanis bajba kerül, ki az, aki a legjobban tudja, mi az a baj? Mi magunk. Ha felismerjük, hogy gond van, akkor jó esetben mindent meg fogunk tenni azért, hogy az a baj megoldódjon, és ha nem tudjuk megoldani, akkor első körben azokhoz fordulunk, akikben a legjobban megbízunk, és akiket a legjobban szeretünk: a családunkhoz.
Ha ez nem elégséges a képességeink, vagy a lehetőségeink hiánya miatt, akkor teljesen természetes, hogy belépnek a képbe a helyi közösségek – akár egy települési közösség, egy karitatív vagy civil szervezet –, és végső soron be fog lépni ebbe a feladatba tulajdonképpen felelősségviselőként az állam.
Számomra nem üzeni azt a törvény módosítása, hogy az állam bármiből is ki akarna vonulni, hiszen inkább világossá teszi a társadalmi felelősséget és azt a szubszidiaritást, amely az egymásra épülést jelenti, és azt, hogy egy felmerült problémát annak keletkezési helyéhez legközelebb eső szinten kell megoldani.
Tehát a jelenleg hatályos szabályozás is elsősorban az egyént, valamint annak családját/hozzátartozóját nevesíti felelősként a szociális gondoskodás terén, és csak utánuk az önkormányzatot és az államot, illetve a karitatív szervezeteket. A Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál mit tapasztalnak, mikor és milyen helyzetben kell, hogy segítséget nyújtsanak az arra rászorulóknak?
A segítő, karitatív munka mindig nagyon szerteágazó, hiszen nekünk a felzárkózó településektől ma éppen a menekültekig, a hajléktalan emberektől az idősekig mindenki, akinek a baját vállaljuk, és együttműködünk vele, próbálunk együtt dolgozni, és a sorsán segíteni. Ez a mi kötelességünk. A Máltai Szeretetszolgálat számtalan szolgáltatásban és feladatban végzi ezt, és éppen november 12-én van a szociális munka napja.
Azt gondolom, hogy a szociális munka napján, Szent Márton emléke és tettének emléke az, ami a szociális munkásokhoz legjobban köthető. Ezen a napon ünnepelünk, és picit próbáljuk felhívni a világ figyelmét erre a munkára, hiszen ez egy nagyon fontos szolgáltatás, amely a háttérben történik, pontosan úgy, ahogyan Szent Márton betakarta a koldust a kabátjával.
Ehhez nem társul kamera, nem társul reflektorfény, ez olyan szolgálat, amit ma Magyarországon 100 ezer ember végez, köztük több ezer máltai is.
Én erre személy szerint nagyon büszke vagyok, és nagyon örülök neki, hogy tudunk segíteni. A mindennapokban ez egy olyan szolgálat, amit a társadalom sok esetben nem lát, és talán nem is szükséges ezzel minden pillantban szembesülnünk, hiszen
a legfontosabb, hogy a segítségre szoruló ember hozzájusson ahhoz a támogatáshoz, melléálláshoz, amitől a gondja megoldódik.
