Emberfeletti küzdelmet vív szüleivel minden egyes nap egy fiatalember

Nagyvázsony - CBA Fodor Attila ajándékosztás rászoruló családnak 2017 szeptember 7-én

Gábor egy fiatal, a külvilágra nyitott, kivételesen intelligens nagyvázsonyi srác, aki júniusban töltötte be a huszonnyolcat. Amikor teheti, számítógépes játékokat fejleszt, olvas, zenét szerez. Azonban Gábor abban különbözik társaitól, hogy a Werdnig-Hoffmann, más néven SMA - generalizált izomsorvadás - betegségben szenved, ami miatt már születésétől fogva teljes mértékben ágyhoz kötött, segítséggel sem tudott ülni, járni soha, és már csecsemőkora óta légzési problémái vannak. Két évvel idősebb testvérét, Gerdát - aki szintén ebben a betegségben, de egy enyhébb formájában szenvedett - tavaly veszítette el a család, és a mindennapok is rengeteg kihívás elé állítják őket, hiszen a fiú ellátása 24 órás feladat. De se Gábor, sem szülei nem adják fel, és emberfeletti erővel harcolnak minden nap egymásért, a családért.

Világos Gerda verseket is írt, a család kérésére a lány egyik írását itt olvashatják.

Világos Gerda - Sosem vagy egyedül

Mindig könnyeket csal valami a szembe,
De mindig jön egy szellő, mely felszárírítja.
Ahogy eső nélkül nincs szivárvány,
Úgy könnyek nélkül sincs ragyogó szem.

Egy magas sziklán állok. olyan, mintha a világ tetején lennék. Tekintetem a végtelenbe vész. Körülöttem fák ezernyi formában, s ha letekintek, látom, amint a folyó tajtékzik medrében. A vizen a Nap sugarai finoman lépkednek, mint apró tündérek, meg ne botoljanak a víz fodrában. A szél táncoltatja a leveleket a fákon, míg ők méltóságteljesen hajlonganak a hallhatatlan dallamra. A Nap már lemenőben, s mégis fenyesen ragyog. Az egész táj bíbor és arany színekben játszik, míg az aranyhíd is eltűnik a folyóról utat engedve a díszkíséretnek, mely a Holddal érkezik. Az est előfutára, az esthajnalcsillag már fent ragyog. Hajam gyengéden lobogtatja a széI, míg az arcomon lefolyó könnyeim felszrárítják az utolsó napsugarak.
Körbenézek, s látom a rohanó embereket. Mindent befedett a csillagokkal díszített
sötét bársony, s ők még mindig nem állnak meg. Nincs egy perc se, mikor fellélegezhetne a Föld. Hallom a mélyéről feltörő sóhajokat. A fák, s állatok egymás közt suttogják bánatát. Csak egy csoport nem akarja meghallani: az emberek. Ők, kik minden módon élnyomják a sóhajokat. Még magukban is. Ha néha mégis sóhajtanak, a lelkük legmélyéről tör elő, s minden fájdalmuk és küzdelmük benne. Most belőlem is előtör az a véglelennek tűnő pillanaton át tartó sóhaj, s közben megkönnyebbülök.
Lelkem egyre magasabbra száll. A szél lágyan belekap és finoman emel a fák fölé és fürdet felhőtengerekben. A folyó felett észrevétlen siklok. Majd ismét felemelkedem. A csillagok és a Hold fénye lidérci külsőt kölcsönöz, s árnyalakként suhanok leszállva a fák között, de boldog vagyok. Hallom a természet szavát, néma sikolyait, bölcs tanácsait. Befogadott. Míg az emberek kitaszítottak, ők átöleltek. A bánat illékony fátyola lehullt, s szemem immár örömkönnyektől csillog. Végre hazaértem. Végre szabad lettem. Egy lettem a természet végtelen sok szelleme közül. Ott vagyok a fákban, a gyökerekben, a szélben, mely arcod simítja, a lombokban, mely véd az esőben és tűző napon, a fényben, mely világít, a tűzben, mely melegít, az ég felhőiben, melyek Álomvilágba röpítenek és a csillagos lepeiben, mely éjjelente betakar. Mindenhol ott vagyok.
Látsz és érzel, s mégsem tudsz rólam. Most nézz körül és gondolj bele, hogy mindenben, mely körülvesz Téged: óv, táplál, vigasztal... ott vagyok. S velem együtt megannyi lélek. Talán már érzed azt a szeretetteljes melegséget, mely körülvesz. Mely bánatodban láthatatlan szárnyakkal átölel. Ha egyedül érzed magad, s szíved majd megszakad, gondolj a körülötted levő végtelen lélekre, akik Veled sírnak és mind nagyon szeretnek!