Viszlát, Római-part!
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Ha őszintén belegondolunk, ultragáz hely, mégis, amikor tehetjük, ott vagyunk. Óbudán. A Római-parton. A Rómain. Ahol most 1500 fát vágnak ki, hogy valakiknek – és ezek a valakik nem az ott önfeledten időt töltő ezrek – jó legyen. Legyen jó még utoljára – mondtuk nem őszinte mosollyal, kimentünk, és ettünk egy búcsúhekket.
Délután három óra, egy nő annyira részeg, hogy vezetni kell. Óbuda, Római-part. Biztató kezdet.
Biciklis és gyalogos itt sem jó barát: a járókelő juszt sem megy arrébb, a bringás meg nem száll le a nyeregből, csak végszükség esetén. Ami általában abban nyilvánul meg, hogy sört vesz.
Van megoldás!
„Ez az építkezés óriási pusztítással járna" - mondta Lukács András az Origónak. A Levegőért Munkacsoport elnöke szerint a mobilgát felépítése betonsivataggá változtatna egy ártéri erdőt. Ráadásul az ehhez szükséges 10 milliárd forintot az adófizetők állnák. „Mindezt azért, hogy megvédjék azokat, akik illegálisan vagy félillegálisan építettek házakat meg szállodákat az ártérbe."Lukács szerint van más megoldás, amit ráadásul már használnak is egyesek. „Az ottani ingatlanok kerítését kell úgy megcsinálni, hogy ellenálljon az árnak. Valaki már csinált is ilyen kerítést az ártérben."
Nem így gondolja dr. Búzás Antal Győző, az Egyesület a Római Partért képviselője. „Azt szeretnénk, hogy legyen egy szép Római-part, egy zöld Római-part, ahol a lakosság egészségesen, tiszta, szép környezetben tud üdülni, kikapcsolódni és sportolni. Ahol van kiépített sétány, ahol a mozgássérültek is tudnak közlekedni. Ahol van futópálya, külön kerékpárút és több kutyakifutó, játszóterek, parkok, és szeretnénk, ha újra megnyitnák a szabadstrandot. Ez utóbbi alapja és előfeltétele a mobilfalú árvízvédelem, méghozzá közvetlenül a Duna partján."
A kora délutáni időpont ellenére millióan vannak, sőt, még annál is többen. Annyian, hogy az ember nem a saját ritmusa szerint megy, hanem úgy, ahogy sodorja a tömeg. Rengeteg a kisgyerek és a kiskutya.
Olajtól csöpögő négyszög
Egymást érik a büfék, a kínálat a szocializmus ízvilágát idézi: nem megy túl a lángos-hekk-pörkölt nokedli-csülkös bableves olajtól csöpögő négyszögén. Legföljebb annyiban, hogy van hamburger, meg girosz és palacsinta is, a lángost pedig lehet körözöttel, erős paprikával is kérni.
Csak hát minek?
Nem vagyunk zsírsuttyók, sem lornyonos arisztokraták, mégis, szeretjük ezt a mi Rómainkat. Csak azt nem tudjuk, miért. Ahogy filozófusberkekben mondani szokták: nincs megoldás, mert nincs probléma.
A rendelés sok helyen végtelenül bonyolult. Olyan bonyolult, hogy a hekket és a sült kolbászt végül elfelejtem lefényképezni. Először sorban állsz az egyik ablaknál, elmondod, mit szeretnél, de kenyeret, savanyúságot, mustárt nem itt lehet kérni. Fizetsz. Egy másik sort végigállsz, italokat veszel. Leülsz, kortyolgatsz. A hangosbemondó egy idő után bemondja hangosan a neved, elmész az ételért. Ez a lehetőség arra is, hogy mustárt, kenyeret, savanyúságot kérj. Ha szerencséd van, ezúttal nincsen sor.
A legolcsóbb sör csapolva 500 forint. Ugyanebből az üveges 450, csak ugye ezt nem vizezik. Örömmel látom viszont, hogy a taoista vendégekre is gondoltak, mert az itallapon jin (leánykori nevén gin) is szerepel, egy feles - négy cent - 480 forint.
Érdemes megfontolni, hogy mit eszik az ember, hiszen a gyárilag minősíthetetlenül rossz debreceni és büfés által egészen jóra kihozott juhtúrós sztrapacska egyaránt 1000 forintba kerül. Halászlé pontyból 1300 HUF, ezt nem merjük megkóstolni, elég ránézni, ahogy a szomszéd asztalhoz viszi egy vendég.
Furcsa szerzet a büfés, úgy gondolja, hogy az őrölt paprika varázsszer,
ezért aztán messziről virít vöröslően a hallé, aminek a tetején csinos zsírtócsa úszik. Plusz 400-ért belsőséget is lehet venni hozzá.
Hekkfondü
Mi a minden magyar vízparton kapható, tradicionális magyar (valójában az Atlanti-óceánból származó) halat, a hekket választjuk. Mellette szól, hogy forró olajban sütik, így nem szívja meg magát. Ellene szól, hogy a mi halunk nem sült meg rendesen. Hekkfondü – mondja valaki, és tulajdonképpen igaza van. Ja és nincsen íze, mármint a hekknek, pedig lehet ezt jól csinálni. Ha pontoznánk, és a maximum 5 lenne, akkor ez a hal most 2 pontot kapna.
Sült kolbászt is eszünk, mert hősök vagyunk. Az 3 pontos. Nem tudom, volt-e a boltban ennél olcsóbb, az viszont tuti, hogy a kenyérnél és a mustárnál nem. És közben töretlenül mosolygunk, amit nem értek. Lehet, hogy Kati is itt ül az asztalnál?
Szerintem létezik egy büfés maffia, a tagok minden hónapban közgyűlést tartanak a főnök kifőzdéjében, az El Rontóban. Nagy, fekete autók érkeznek, fukszok és olajfoltos kötények csillannak, mindenki napszemüvegben ül az asztalnál. A büfések vérszerződéssel vállalják, hogy semmilyen minőségi terméket nem árusítanak. Aki például a pakurából készült, hőre nem lágyuló sajt helyett valami rendeset akar a lángosra tenni, azt kizárják a soraikból, a büfét pedig beszántják sóval.
Szépen csillog
Ugyanez az igényesség jellemző a kolbászhoz kapott savanyúságra: a tartósítószertől szépen csillog, és naná, hogy édesítőszerrel készült, mert az olcsóbb, mint a cukor.
Az fel sem vetődik, hogy a büfés maga készítsen savanyúságot, mert még híre menne a környéken,
hogy milyen finom, és akkor jön a maffia meg a levágott lófej. De az egészből leginkább azt nem értem, hogy miért türelmes minden vendég, beleértve magunkat is. Drága és rossz, de szeretjük. Mert közben méltósággal vonul a Duna? Vagy hogy itt mindenki cukibb, mint az Oktogonnál? Nem lehet tudni.
A rozéfröccs - egyik értelmiségi fogyasztójának szofisztikált megfogalmazása szerint - szar. Nem írom le a bor márkáját, az üzletekben az alsó polcon NE tessenek keresni, és nem szabad egy palackért többet adni 300 forintnál.
És mégis szeretjük a Rómait. Ülünk a fák alatt, amiket hamarosan kivágnak, nézzük a Dunát, a bicikliseket, süttetjük magunkat a napon, és örülünk a tavasznak.
Teljes a káosz építészetileg, a csónakházak közé bekúszott a high society a maga lakóparkjaival: egy a lángossütő, egy a luxusapartman, egy az elhagyott, üresen ásítozó Postás üdülő. A hányingeren túl ez a kalandtúra élményét hozza ingyen a partra: bátor külföldi és merész magyar egy emberként borzong, ha bemegy a törmelék borította torzóba.
Csehszlovák kiszolgálás
És hiába nem sült át a hekk, hiába csehszlovák a kiszolgálás, a pincérek, akik egyébként csak az asztalok leszedésére hivatottak, kedvesek, és kérés nélkül visznek vizet a betérők kutyájának.
Hiányzik az egységes arculat, ami érdekes módon egyáltalán nem baj. Ezt már a vécére váró hosszú sorban gondolom végig. A budi ajtaján felirat: „3 férőhely (3 persons), ebből 2 db álló”. Vajon a bejáratnál ellenőrzik? – fut át a megfáradt agyon az önkéntelen gondolat.
Újabb helyre megyünk, veszek egy zöldalmás limonádét, 600 forint. Van benne fél liter víz, egy gerezdke citrom, jég és pöttyentésnyi szirup. Éppen annyi, hogy az egészet elrontsa. Úristen, mekkora haszonkulcs! – kiállt közgazdász énünk, de szerencsére nem tolja túl, a továbbiakban nem elemez. Egy deci bor 250 forint, azt mondják a többiek, zseniális. Egri és rozé, kellemes epres felhangokat érezni benne.
Próbálom megfejteni, mitől klassz ez a szerencsétlen partszakasz, a Római. „A körülmények együttállásától” – állítják az emberek. „Hogy sok mindenből van egy csipetnyi, és az egész jól adja ki magát.”
A hangulat a mediterrán boldogság diszkrét báját idézi”
– mondja egy fiatal, de sokat tapasztalt nő. „Olyan, mint a reggae zene – teszi hozzá. – Milyen? – kérdezek vissza. – Hát ilyen, ami most éppen szól.” Valami nagyon vidám dolgot képzeljenek el.
Béke van, végtelen
Kisgyerekek játszanak kisgyerekekkel, kiskutyák játszanak kiskutyákkal, kisgyerekek játszanak kiskutyákkal, a tűző nap elől az árnyas fák alá húzódik, aki tud: béke van, végtelen. Lábbal tologatós biciklijén megérkezik egy kisfiú, ledobja a cangát, odamegy a pulthoz:
kéjek egy szölpöt!
Az élet egy önfeledt mosoly.
Rendelni itt sem egyszerűbb, a blokkra ráírják, hogy mit kértél, a papírt elviszed egy bódéhoz és leadod, aztán 20 percenként visszamész érdeklődni. Mert kelnie kell a tésztának. Mert össze kell várniuk egymást a kollégával. A belvárosban visszakérnéd a pénzed, és sértődötten távoznál. Itt valahogy nem érdekel a dolog, visszaülsz az asztalodhoz, és meghallgatsz még egy sztorit. Vagy elmondasz kettőt.
„A Rómainak van egy megmagyarázhatatlan atmoszférája, tudod, mint a boroknál a terroir: a geológiai tényezők, a tengerszint feletti magasság, a domb lejtése – sok-sok apró tényező – magyarázza egy idősödő úr, aki az arcát sütteti a napon, és közben bort kortyolgat.
Mintha 20 éve ülnénk egymás mellett, olyan egyszerű a világ.
„Ha viszont ezekből a rendszerekből kiveszel valamit – teszi hozzá –, itt például 1500 fát, akkor borul az egész. Nem lesz meg a hangulat. Nem jönnek majd az emberek. És akkor az egész part egy lakópark lesz”– jósolja.
Egy óra múltán elkészül a rendelésünk, nem értem, miért nem vagyok ideges. Időközben elfogyott a palacsinta, azt mondják, válasszak helyette valami mást. „Oké, akkor kérek egy kávét.” „Az a baj, hogy sajnos az is elfogyott.” Nem értem magam, nem dühöngök, nem kérem a panaszkönyvet, hanem kedvesen mosolygok. Azt a fröccsöt is mosolyogva adom tovább, amit a kávé helyett adnak: kocsival vagyok.