Körmend innenső, Budapest felőli végén, átellenben egy hipermarkettel áll a rendészeti szakközépiskola hatvanas években emelt épületcsoportja. Ennek udvarára első pillantásra cserkészek költöztek be, mert egymást érik a sátrak. A másodikra is, mert csajok csak elvétve vannak, de ők is egyenruhában.
A helyiek beszámolójából és a híradásokból tudni lehet, hogy a kormány ideiglenes menekülttábort létesít, éppen itt, az intézmény udvarán. A tábornak a távirati iroda beszámolója szerint március elsején kellett volna elkészülnie. A 8-as főút felől közelítve annyi a rendőr a telepen, mint légy az istállóban. Ha megkerüljük a bázist, hátulról akadály nélkül lehetne besétálni, mert kerítés az nincsen:
Disztingvált úriemberek vagyunk, mellesleg nincsen kedvünk egy tízszeres rendőrőrs elől szaladni a szántásban, ezért csak diszkrét távolságból szemlélődünk. Kicsit furcsállom a helyzetet: a zuhanyzóknak szánt konténerek, ahol néhány percet tartózkodnak a menekültek, sokkal masszívabbak, mint a körleteknek kinevezett sátrak, ahol a napjaikat, éjszakáikat töltik majd.
A főbejárat felől érkezve a portásfülkéig sem engednek bennünket: – Menjenek ki a kapun kívülre! – De akkor hogyan mondjuk el, mit szeretnénk? – kérdezzük. Vállvonogatás. Mindegy, megoldjuk. Hosszas házon belüli telefonálás után kiderül, hogy csak az igazgató úr nyilatkozhat. – Igazgató úr viszont szabadságon van – mondja egy rendőrnő. – Tényleg? – szalad ki a számon a sakkozókat megszégyenítő taktikus kérdés, egy gyermeki mosoly kíséretében. – Jó, hát itt van bent, de attól még szabadságon van. Értem. Még néhány telefon, a direktor azonban annyira szabadságon van, hogy egyetlen szót sem akar váltani velünk.
Mindegy, a lényeget tudjuk: azért épül a menekülttábor, hogy legyen hol elhelyezni a migránsokat, ha Ausztria műszaki zárat, azaz kerítést épít a térségben.
Az Alkotmány utcai tábor mellett húzódik a Nap utca, az ottani lakóházak udvarai ide néznek. Takaros környék, gondosan ápolt kertek, gondosan ápolt házak és gondosan ápolt házőrzők mindenhol. Két idős hölgy beszélget az utca elején, azt mondják, gondoljunk 1956-ra, mert akkor meg mi mentünk. Ezért legyünk emberségesek!
A következőket is mondják a menekültek befogadásáról, az európai országokról, abban is egyetértve, hogy Orbán Viktor eleget tiltakozik a migránsok miatt, csak köpönyegforgatónak tartják:
Egyébként a hölgyek – akik a nevük helyett kérték, írjam azt, hogy Nap utca 2. – nem tartanak a menekültektől. Azt mondják, tavaly ősszel, amikor itt, a főúton vonultak, kedvesen integettek, meg amikor a kocsmából zene szólt, volt, aki kicsit táncikált, és ennyi. Most, a sátortábor megnyitásától sem tartanak. „Az a nagy kérdés – teszik hozzá –, hogy a menekültek kapnak-e kimenőt. Ha igen, akkor azért baj lehet” – fogalmaznak.
„Leszarom” – válaszolja egy tüchtig udvar borvirágos orrú gazdája kicsit odébb arra a kérdésre, hogy mi a véleménye a sátortáborról. „Nézze – toldja meg sommás véleményét –, elméletileg annyi rendőr vigyáz majd rájuk, hogy a vakarózáshoz is engedélyt kell kérniük, úgyhogy én nem félek. Van itt egy-két özvegyasszony, azok cidriznek, de hát most mit csináljak velük?” – mondja, és rágyújt, saját kérdésén hosszan eltűnődve. A férfi, aki nem akar bemutatkozni, készségesen megengedi, hogy a kertje végében zajló kerítésépítést lefotózzuk. Azt állítja, az utca lakói zúgolódtak, ezért emelik most meg a 2,5 méter magas építményt.
A brigád éppen a horganyzottvas-oszlopok betonozását végzi, precízen mérik a függőlegest, minden lépés gépesített, elmehetnének fusizni akár a Rózsadombra is. Persze az is lehet, hogy onnan jöttek. Házigazdánk azt mondja, csengessünk be néhány házzal feljebb, ott aztán nagyon mérgesek, „telibe kapják a tábort, mer’ a kertjük ottan van szemközt a sátorokkal”. Becsöngetünk, senki nincsen otthon, de a szomszéd kijön.
Liszt Ferenc-frizurás, kétméteres, terepruhás ember. Összenézünk Szabó fotóssal: hát jó, majd én futok később – mondom önfeláldozóan –, én vagyok a szebb, mellesleg nálam nincsen 20 kilónyi felszerelés. Szerencsénkre Liszt Ferenc békés ember, és a lényegről beszél a helyzetet illetően:
Piszkos Fred is megmondta: újra szól a hatlövetű.”
És hogy: „Fasza, mer’ együtt ihatunk török kávét a menekültekkel a kertem végében, szerintem keserű lesz, már ha érted.”
„Kivágták az orgonasort a kerítés miatt. Lázár János megszüntette a táborait Debrecenben, meg mittom én hol, mindegy is, helyette lesz ez” – mondja dühös arccal, miközben a szája szeglete fehér habot vet.
„És ezek állandóra jönnek – teszi hozzá a magasból, habos szájszeglettel –, félünk, de megvannak a magunk eszközei.
Ne felejtsétek el, addig nincsen baj, amíg meg nem történik!”
– emlékeztet, miközben beszáll az érte érkező SUV-ba, ami az első gázadásra lepisszenti az útról a port.
Átszaladunk Ausztriába, bejárjuk a Németújvári járás több települését, és nem értünk semmit. Mert ők sem értenek semmit. „Hogy milyen menekültügyi szituáció? Milyen migrációs válsághelyzet? Nézzen körül, itt semmi ilyesmi nincsen” – érkezik a leggyakoribb válasz. Meg hogy: „Nem tudunk sem pozitívat, sem negatívat mondani a menekültekről, ősszel, amikor itt voltak, buszok hozták őket az ideiglenes táborokba, megfürödtek, kaptak enni, aztán vitték őket a német határhoz. Ennyi.” Szentkúton (Heiligenbrunn) egy Michael nevű fiatal férfi nyitja fel a szemünket: „Tudják, a dolog nagyon egyszerű: nálunk ugyanis nincs az az agymosás, mint maguknál.”