"Ugyanannyira fáj mint akkor"

Faggatózó rendőrök, kiszolgáltatottság a nőgyógyász székében, ismétlődő kihallgatások, fenyegetőző vádlott - ebben lehet része a megerőszakolt nőknek éveken át, ha megtörik a hallgatást, és feljelentést tesznek támadójuk ellen. Az erőszak titokban tartása sem megoldás: akár tizenkét év is kevés lehet a felejtéshez és a megnyugváshoz. "Ugyanannyira fáj, mint akkor, de mostanra megtanultam bedobozolni" - állítja az [origo]-nak írt levelében egy áldozat, aki azt mondja, ma talán már másképp döntene.

18

Ennyi idős voltam, amikor egy férfi megerőszakolt. Tizenkét évvel később sem könnyebb ezt a mondatot leírni, pedig istenemre, sokat agyaltam rajta. Persze, egyedül - ez nem olyasvalami, amit mással megosztanék. Nem tudják a szüleim, nem tudja a testvérem, a legjobb barátnőim még csak nem is sejtik. Az az egy lány tudja, gyerekkori barátnőm, akinél azután végigzokogtam az éjszakát. Nem tudja senki sem.

Persze, rajtam kívül.

Bár én se tudnám.

Jó ismerős volt, nem barát, de egy (volt) barátom barátja és munkatársa. Utólag persze, könnyű mondani: én voltam felelőtlen. Végülis én mentem fel egy félig-meddig idegen ember lakására. Az, hogy az irodája is ott volt, nem számít. De amikor Z. felajánlotta, hogy segít a házidolgozatomban, szívesen vettem. Valahányszor találkoztunk korábban, mindig úriember volt, akivel bármikor el lehetett beszélgetni bármely témáról a gazdaságtól a politikáig; miért is gondoltam volna bármi rosszra?!

Aznap is akként fogadott: bevezetett a nappaliba, és megmutatta, milyen könyveket, újságcikkeket készített elő számomra. Végigbeszéltünk jónéhány dolgot, és lassan az induláshoz készülődtem, míg aztán egyszer csak furcsán kezdett viselkedni. Meglazította nyakkendőjét, aztán elment telefonálni - "átjön egy jó barátnőm" mondta visszajőve, én pedig szedelőzködni kezdtem, hogy akkor én indulok. Ő marasztalt, "csak addig maradj, míg megjön" - tette hozzá, és bár kényelmetlenül kezdtem magam érezni, elhessegettem a bennem egyre nyugtalanabbá váló belső hangot, úgy gondoltam, addig, amíg az a valaki megjön, akár maradhatok is.

Ekkor Z. itallal kínált, úgy tukmálta, hogy alig bírtam visszautasítani. Kitöltött nekem egy pohárral, az érintetlenül maradt az asztalon, majd magának is öntött, és fel is hajtotta. Ahogy felém hajolt és beszélni kezdett hozzám, megütött az alkohol bűze. A whisky illata azóta is ezt az emléket ébreszti fel bennem.

Kisvártatva csöngettek. Fellélegeztem. "Akkor én indulok is" - modtam, és az ajtó felé léptem, ahol egy nálam nyolc-tíz évvel idősebb lány ácsorgott. Z. elállta az utam, és miután betessékelte a lányt, bezárta az ajtót. A bensőmben szűkölő hang egyre erősebbé vált, de én még ekkor is úgy gondoltam, nem lehet semmi bajom. Azt hittem, viccel, mikor rámszólt, vetkőzzek. Nem értettem, mi történik, nem azért, mert nem fogtam fel, hanem mert el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet. Pláne velem. A lányra néztem - ő vetkőzött. Profimód, egy szempillantás alatt nem volt rajta semmi, és én megdöbbenésemben az ajtóhoz hátráltam, el tőle, el Z-től, el innen, de nem tudtam kimenni. Ahogy Z. megfogott és nekiállt lehúzogatni rólam a ruháim, hiába küzdöttem: közel száz kiló izmával szemben esélyem sem volt.

Az elkövetkező óra darabokban van csak meg. Z. és a lány közös erővel tartottak, míg Z. rajtam feküdt. Egyik kezét a számon tartva szorította le a fejem, egy másik kéz a vállam húzta, egy a csípőmön, mindenhol kezek szorítottak, mindenhol csak húsba ütköztem, kemény, fájdalmas szorításba, és hiába küzdöttem: minden egyes mozdulata fájdalommal jár. Látom, ahogy néz, ahogy pupillája kitágul, ahogy könnyedén félrelöki és szétfeszíti rúgkapáló, menekülni vágyó lábam. Szorítása nem enged. Újra meg újra megmozdul, nyomán újabb és újabb fájdalom, és én egy idő után már csak sírni tudtam, nem ellenállni, összeszorított szemhéjaim alól ömlenek le a könnyek az arcomon, miközben véresre harapom a szájam.

Amikor vége lett, a lány segített felöltözni, és ahogy lefelé tartottam a lépcsőn, azt sem tudtam, hol vagyok. Képek villannak be hazautamról: állok a buszmegállóban, a buszok elmennek, én egyre csak egy felragasztott hirdetést nézek, függve a szavakon: "eladó lakás az Eszter utcában," és csak kapaszkodtam a látványba; elolvastam vagy ezerszer, mert addig sem az iménti jeleneteket pörgette az agyam. Aztán valahogy (hogyan?) hazakerültem. Szerencsére senki nem volt otthon - nem tudtam volna senkivel sem beszélni. Beálltam a zuhanyzóba és csak folyattam magamra a vizet. Tisztátalannak éreztem magam, koszosnak, meggyalázottnak. Mindeközben egyre csak kerestem az idokokat, hogy mit is csináltam rosszul. Hogy biztos én vagyok a hülye, a kihívó, a ledér, biztos az egész az én hibám. A víz tűzforró lett, és én álltam alatta, mintha ki akartam volna égetni a délutánt magamból. De persze, nem ment.

Egy rövid üzenetet hagytam anyunak, hogy barátnőmnél alszom, és üres aggyal elindultam E-hez. Mire odaértem, megcsapott az egész és teljesen hisztériássá váltam. Ahogy beengedett, azonnal megfogta a kezem, és segíteni próbált; de én csak hosszas kérdezgetés után bírtam eldadogni, mi is történt. Rázott a hideg, a félelem, a megaláztatás. Nem tudtam, mit tegyek. Ő persze a rendőrségre vitt volna - én lebeszéltem. Nem mertem. Féltem.

Egyrészről továbbra is magamat tartottam hibásnak: hogy rúghattam, karmolhattam, küzdhettem volna jobban, hogy végülis én mentem oda, hogy... nem tudom. Másrészről nem bírtam volna egy megalázó procedúrát, hogy majd nem hisznek nekem, hogy kurvának tartanak, és persze akkor el kellett volna mondani a szüleimnek is, amit szintén nem mertem. Féltem, hogy mi lesz, hogy mi lehet, túl sok volt az ismeretlen, és én csak biztonságra vágytam. Inkább csak el akartam felejteni az egészet, túl akartam lenni a dolgon. Most, tizenkét évvel később tudom, az ember nem felejti el ezeket a dolgokat olyan könnyen. Ma máshogy döntenék. Talán.

Ma ugyanis azt látom beigazolódni, hogy jól döntöttem. Nem tudom, Zsanett igazat mond-e - én kétlem, hogy bárki is kitalálna egy ilyen történetet. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy amikor azt látom, hogy hámsérülésein egy egész ország csámcsog, akkor úgy gondolom, én döntöttem jól, hogy nem mentem ezzel a rendőrségre. És persze mindeközben mérges vagyok, rettenetesen, magatehetetlenül mérges. Mert tudom, nem vagyok egyedül. Tudom, hogy itt vagyunk több százan, több ezren, akik átestek egy ilyen megrázkódtatáson, és nem beszélnek. Mérges vagyok a néma nőkért, és azért is, mert én sem merem saját nevem alatt megírni ezt a cikket, hiába úgy akartam, lebeszéltek róla, mondván, a magyar társadalom "nem elég érett ehhez."

Hát akkor, hogy a francba gondoljuk mi itt ezt a demokráciát?! Hogyan is lehetünk ennyire álszentek, hogyan van pofánk ahhoz, hogy azt mondjuk, Európához tartozunk, amikor egy nő, ha erőszakot tesznek rajta, a rendőrségig nem mer elmenni, mert fél a megaláztatásoktól? A "Zsanett-ügy" ennek iskolapéldája. Olvasom a fórumokat, látom, hány és hány olyan lány, nő, asszony ír oda, névtelenül, akik átestek hasonló dolgon. Meg merem kockáztatni: ha kézfeltartással kéne jelezni, kivel történt ilyesmi, megijednénk a kezek erdejétől. Gondoljuk át. Itt és most nem Zsanettről van szó. Hanem a magyar társadalomról. Ha én úgy döntök, hogy felpolcolom a melleimet, miniatűr szoknyát húzok, amiből kilátszik a fenekem, sőt, még kacérkodok is mindenkivel, akkor sincs joga senkinek sem rajtam erőszakot tenni. És mégis, amit az újságokban vagy az interneten olvasok, a tévében látok, a cirkuszon, a felhajtáson, a közönséges beszólásokon túl, végtelen nagy butaságot és sovinizmust látok, nagyjából minden oldalon. És ez nem csak elkeserítő - ijesztő is. Tényleg ezt a jövőt akarjuk gyerekeinknek adni???

Remélem, nem.

Kata

u.i.

Hogy elképzeltem-e ezerszer, hogy mit tennék, ha egyszer talán találkozom vele? Persze. Előttem volt, ahogy elvágom a torkát. Százszor, ezerszer. Örömmel, keserűséggel, mintha az a vágás belőlem is ki tudná vágni azt a mételyt, amit belém tett. Talán szerencse is, hogy soha többet nem láttam - most talán épp' egy börtönben fogalmaznék levelet. Hogy képes lennék-e rá, hogy megtenném-e, nem tudom. Ugyanannyira fáj, mint akkor, de mostanra megtanultam bedobozolni. Elpakolom, és bár a szelence Pandoráé, azt hiszem, tudok vele bánni. Valahányszor eszembe jut, tudom, hogy a következő napokban erről fogok álmodni. Volt, hogy egy jelenet miatt kimentem a moziból. Talán el kellett volna mennem pszichológushoz. Nem tudom. Élek. El akarom felejteni.

Nem hagyjátok.