Mintha atomtámadás lett volna

Toldy-Schedel Emil már január első két hetében kivette szabadsága jelentős részét. A budapesti kardiológus tizenhárom társával az indonéziai Banda Aceh városába ment segíteni, a szökőártól leginkább sújtott indonéz szigetre. A cunami ide érkezett először és itt pusztított a legnagyobb erővel. Toldy-Schedel az [origo]-nak adott interjújában azt mondta, hogy itthoni betegeinek is sokkal jobb lesz attól, hogy kint segített.

Ti hol és milyen körülmények között dolgoztatok?

Banda Acehtől néhány kilométerre egy kórházsátorhoz vittek minket. A terület csak repülővel megközelíthető, mert a kikötőt is elvitte a víz. Légi híd kötötte össze Dzsakartával, 20-30 gép járt oda-vissza és folyamatosan vitte a cuccot. Mi is egy ilyen katonai géppel érkeztünk. Aztán teherautóval vittek a portugálok kórházsátrához. Portugáliából három orvos, két nővér, egy tolmács és két logisztikus volt ott egy 36 dolgozóra méretezett, intenzív osztállyal felszerelt kórházsátorral. Ez irreális volt, ezek a szerencsétlenek ott álltak az őserdőben , és ilyen kevesen nem nagyon tudtak mit csinálni.

Éjjel érkeztünk meg, egy rizsraktárban aludtunk. Reggel fölébredtünk hét óra felé, és akkor ahogy felkeltünk, elkezdtek csőstül jönni a betegek. Egy sebészből, egy belgyógyászból és egy ápolóból álló csoportokra bomlottunk, és nyomtuk egész nap.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy álltok hárman és szemben a betegekből álló hosszú sorral?

A kórházsátor

Igen, álltak sorban az emberek. Találtunk mindig valakit, aki tudott angolul, ő segített a fordításban. Minden csoportban naponta száz-százhúsz beteg volt, plusz a kórházban éjjel is voltak betegek. Akkor már két hét telt el a szökőár óta, és azóta nem kaptak semmilyen orvosi ellátást. Iszonyúan sokaknak elfertőződtek a sebei, ellátatlan betegek tömkelege a legváltozatosabb betegségekkel jött. Pedig csak azokat hozták be, akik tényleg nagyon rosszul voltak, nem szokás arrafelé komoly baj nélkül orvoshoz fordulni. Két hétig viszont senkihez sem fordulhattak.

Ennek a helynek az egész vezetőségét, értelmiségét, így az orvosokat is, elvitte az árhullám. A gazdagabbak ugyanis mind a tengerparton laktak, ezért ők meghaltak. Ettől még nagyobb volt a káosz. Indonézia más részeiről hoztak embereket, hogy koordinálják a dolgokat, de ez nem volt könnyű, hiszen nem ismerték a helyi viszonyokat, nem is pont azt a nyelvet beszélték.

Egyetlen kórház maradt meg a környéken, egy katonai kórház. Annak olyan volt a felszereltsége, hogy amikor egy cukorbetegnek kértünk inzulint, mert már napok óta nem jutott hozzá, akkor kiderült, hogy kettő darab ampulla volt az egész kórházban.

Maga a gyógyítás mennyiben más ilyen körülmények között, mint egy pesti rendelőben?

Én régen mindig ilyen hősi orvostörténeteket olvastam, amelyekben egy orvos mindent gyógyít. Most abszolút specializáció van. Ott viszont a régi hőstörténetek szerint működik a világ. Belekerülsz egy olyan helyzetbe, hogy nincs olyan, hogy ha kérdésed van, akkor a beteget továbbküldöd. Döntened kell: vagy megoldod és kiválasztod, hogy mit adsz neki abból a pár gyógyszerből, ami van, vagy pedig azt mondod, hogy nem foglalkozol vele, mert úgyis meg fog halni. Olyan állapotban van, hogy nem szabad időt vesztegetni rá. Tök mindegy, hogy sebész vagy, gyerekorvos vagy, vagy bármi más.

Volt ott minden, a maláriától a tífuszig, amit eddig csak könyvekből ismertél. Semmi másra nem támaszkodhatsz, csak a sztetoszkópodra, az ujjadra meg a füledre. Odajönnek, hogy én egy beteg ember vagyok, te orvos, segíts. Ha nem tudsz, az se baj, csak mondd meg. Innentől kezdve a tudásod legmélyebb morzsáit is elő kell kaparnod. Hihetetlen módon előjönnek a régi egyetemi tanulmányok, és ez egy óriási érzés, ahogy végiggondolod és megoldod. Vagy amikor intenzív osztályt kell építeni valahol az éjszakában, egy sátorban. Mert ott fekszik egy tizenhat éves lány, és nehogy azért haljon meg, mert nem tudsz valamit megcsinálni.

Nincs üresjárat. Pörög-pörög a dolog, a tolmács rögtön hozza a betegeket egymás után. A legrosszabb állapotban lévőket előre engedik. Nem kell adminisztrálnod, a napi 24 órából 16-ot gyógyítasz. Míg itthon 8 órából 2-3 jut a betegekre, a többi adminisztráció.

Minden orvosnak meg kellene adni ezt a lehetőséget, hogy ilyen körülmények között ráébredjen arra, hogy erre gondoltunk, amikor ezt a pályát választottuk. Ha nekiindulsz a világnak, és látod, hogy mennyivel rosszabb sok helyen, akkor sokkal nagyobb békében élsz majd itthon.

Polgárháború, gigantikus szeméttelep, halottak. Ti nem voltatok veszélyben?

Jöttek a földrengések mindig. Egy hatos vagy hetes erősségű földrengés nagyon rossz érzés és szinte naponta voltak földmozgások. Általában hajnalban. Valaki felébredt és elkiabálta magát, hogy kifelé. Ilyenkor jobb a szabad ég alatt lenni. Fél percig tartó hullámzás, nagyon furcsa érzés, és néha van hozzá zörgés, nagyon mély zörgés. Tiszteletet parancsoló, nyomasztó érzés. A rengeteg eső is nehezítette a dolgunkat, ha zuhogott, olyankor bokáig ért a sár a sátorban. Máskor pedig 44 fok volt odabenn.

Eltűnt csecsemő fotója

A polgárháborúból keveset érzékeltünk, a katonák és a helyiek is maximálisan rendesek voltak velünk, de éreztük, hogy mind a két oldalnak van egy álláspontja. Volt egy ránk vonatkozó kijárási tilalom, amit nem tartottunk be. Utazási tilalmat is elrendeltek, de ezt sem lehetett betartani. Fegyveres katonákat adtak mellénk, hogy kísérgessenek, de ezt mi nem kértük. Ők viszont benzint kértek tőlünk, hogy tudjanak kísérni minket.

Utólag nehéz feldolgozni egy ilyen utat, vagy inkább várod a következő következő lehetőséget?

Fantasztikus érzés egy ilyen út, egyszerűen több leszel tőle, és ez a tapasztalat az itthoni betegeimnek is jó lesz. Képzeld el azt a dolgot, hogy odamész, és azt se tudják, hogy van olyan, hogy Magyarország, és amikor hazaindulsz, akkor az emberek sírnak. Amikor odafelé menet vártunk a dzsakartai repülőtéren, éppen ott volt az államelnökük, akivel volt egy kézrázós program, és ezért bekerültünk az újságokba. Amikor hazafelé sárosan vártunk a repülőtéren, a cikk alapján rájöttek, hogy kik vagyunk. Az egyik ember a repülőtéri boltban vett nekünk egy doboz kétszázhúsz dolláros szivart. Amikor odafelé mentünk, a szingapúri légitársaság stewardessei levelet írtak nekünk a gépen, hogy megköszönjék, hogy eljöttünk.

Az is elképesztő érzés, hogy ez a kis ország mekkora segítséget adott. A mi utunk mögött is rengetegen voltak. Kórházak adtak felszerelést, egy gyógyszertáras vállalkozó azt mondta, hogy írjuk össze, hogy mi kell, és ő egymillió forintért megveszi a nagykerben. Örülök, hogy átélhettem ezt és hálás vagyok, hogy én is segíthettem.

Magyari Péter