Ellenünk fordulnak a gépek, ideje felkészülni

Vágólapra másolva!

Manapság sokszor találkozni olyan rémes jövőképekkel, melyek szerint a gépek emberek millióinak munkáját vehetik el a következő évtizedekben. Noha ez a forgatókönyv látszólag tragikusan hangzik, talán mégsem az. Biztos, hogy olyan nehéz elképzelni egy világot, ahol a gépek elvégzik a munkát, az emberek pedig csupán kiélvezik ennek előnyeit?

Bartha Ádám

Vágólapra másolva!

klímaváltozás GDP munka növekedés termelés robot munkanélküliség

Miközben a jövő év nagy befektetési sztorijainak egy jelentős részét a technológiai szektor adhatja, nem véletlen, hogy napjaink egyik legdivatosabb témáját a gépek és a különböző intelligens eszközök lenyűgöző térnyerése jelenti. Nem csupán arról van szó, hogy az „okos eszközök” már a mindennapjaink részévé váltak, és az olyan találmányok, mint a sofőr nélküli autó hamarosan a nagyközönség számára is elérhető lesz. Legalább ugyanilyen fontos téma, hogy az élvezetek mellett mekkora árat kell majd fizetnünk mindezért.

A fő kérdés pedig egyelőre nem is az, hogy a gépek mikor fordulnak majd ellenünk, valamilyen sci-fi forgatókönyv szerint. Azt a sokkal prózaibb problémát kell felvetnünk, hogy

mi lesz, ha a gépek egyszerűen munkahelyek tömegeit szüntetik meg világszerte?

Egyelőre a válasz nagyjából annyiban merül ki, hogy a világ és a globális gazdaság majd fokozatosan alkalmazkodik. Nos, ha ez az alkalmazkodás annyira lesz gyors és hatékony, mint amennyire a klímaváltozásra adott válasz, akkor túl sok optimizmusra nincs okunk.

A klímaváltozással kapcsolatos legnagyobb probléma ugyanis éppen az volt (és csak reménykedhetünk, hogy a párizsi klímacsúcs lényegi változást jelent), hogy a politikai és a gazdasági szereplők nem rendszerszintű ügyként kezelték a kérdést. Itt-ott foltozgattak némileg a rendszeren, valaki vagy elfogadta az egyezményeket, vagy nem, és bár az volt a konszenzus, hogy csökkenteni kell a károsanyag-kibocsátást, forradalmi lépések nem születtek. Egyesek persze már hosszú évek óta kongatják a vészharangot, de hát a globális gazdaság növekedett.

Ha pedig az elsődleges cél a növekedés, úgy mindent ennek kell alárendelni.

Forradalmak sodrásában

Amennyiben a világgazdaság megkérdőjelezhetetlen célként tűzi ki a foglalkoztatottság bővülését, akkor hasonló problémába ütközhet, mint a klímaváltozás kapcsán, és talán túl későn eszmél rá, hogy a mindent elsöprő cél egyszerűen hibás.

Hogy a kérdés mennyire égető, arra legutóbb a Világgazdasági Fórum ügyvezető elnöke, Klaus Schwab világított rá, aki hangsúlyozta, az eddigi három ipari forradalommal szemben a jelenlegi exponenciális ütemben fejti ki a hatásait, melyek

elérnek minden iparágat és minden országot, alapjaiban változtatva meg a termelést, a kormányzást és az emberek hétköznapjait.

Míg az első ipari forradalom a 18. század második felétől, elsősorban a modern gőzgép és a gépesítés jóvoltából, forradalmasította a termelést. Nagyjából egy évszázaddal később pedig a második komoly fejlődést jelentett például az elektromosság, a vegyipar vagy a tömeggyártás terén. A harmadik ipari forradalom durván a 20. század második felére tehető, és leginkább az informatikán keresztül hatott.

Napjainkban pedig olyan, szektorokon átívelő jelenségeket tapasztalhatunk, mint a mesterséges intelligencia, a 3D nyomtatás, a már említett sofőr nélküli autók, a nanotechnológia, az úgynevezett Internet of Things, amely a körülöttünk lévő világ online összeköttetettségét jelenti, vagy a kvantumszámítógépek.

Válaszút előtt

Schwab maga is kiemeli, hogy milyen rendkívüli hatása van mindennek a termelékenységre és a munkaerőpiacra. Egyrészt beindulhat egy kínálati forradalom, amely a produktivitás lenyűgöző fejlődését hozhatja el, másrészt

egy extrém mértékű egyenlőtlenség is fenyeget.

Ez utóbbi azért következhet be, mert miközben az új technológiák és innovációk mögött álló szellemi munka erőteljesen felértékelődik, az alacsonyabb képzettséget igénylő területeken egyre nagyobb számban lesznek képesek elvégezni gépek a feladatokat. Ez pedig nemcsak a feldolgozóiparban, de a szolgáltatói szektorban is tapasztalható már ma is.

A dolog jelentőségét mutatja, hogy egy idei kutatás szerint 1993 és 2007 között az úgynevezett ipari robotok ára hozzávetőleg 80 százalékkal csökkent, aminek nem meglepő következményeként a használatuk rendkívüli módon megnőtt.

A munkaórákhoz viszonyított robotok számaránya mintegy 150 százalékkal emelkedett

ugyanebben az időszakban a 17 fejlett országban vizsgált 14 szektoron belül. A legerőteljesebb növekedést Németországban, Dániában és Olaszországban tapasztalta a kutatás. Az egyes iparágak közül a közlekedési eszközök gyártása, a vegyipar és a fémipar adta a legnagyobb bővülést.

Tévúton a jövőbe?

Egy elég népszerű elképzelés a jövő munkaerőpiacával kapcsolatban, hogy a robotika következtében a nagyon magas (szakemberek és vezetők) és a nagyon alacsony (egyes személyi szolgáltatások) képzettséget igénylő szakmák iránt megnövekedhet a kereslet, miközben a középső szinten (rutinmunkák) munkahelyek tömegei veszhetnek el. Vagyis az elsődleges cél az lehetne, hogy

egyre többen részesüljenek magas szintű képzésben, hogy a piac számára fontos hozzáadott értéket legyenek képesek előállítani.

Mindazonáltal a Müncheni Egyetem közgazdászprofesszora, Dalia Marin az adatok áttekintése után felvetette, hogy talán ez az elképzelés teljesen téves. Az látszik ugyanis, hogy a századforduló óta Európa nagy részén például jelentősen nőtt a felsőoktatást végzettek aránya a teljes lakossághoz viszonyítva.

Ausztriában 1996 és 2012 között ez a szám két és félszeresére bővült, az Egyesült Királyságban majdnem megduplázódott, míg Spanyolországban 70, Franciaországban pedig 60 százalékkal nőtt. Mindeközben az Egyesült Államokban és Németországban csupán szerény 25 százalékos volt az emelkedés.

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Nicolas Armer

Ezzel párhuzamosan az említett országok közül éppen az USA és Németország kivételével mindenhol csökkent a bérprémium a magas és a közepes képzettségűek között. Következésképpen Marin felveti, hogy

elképzelhető egy olyan jövőbeni túlkínálat a magasan képzett munkaerőből, amelyet már a piac nem képes felszívni.

Ezt erősíti, hogy az USA-ban és az Egyesült Királyságban a képzettek munkanélküliségi rátája 2000 és 2012 között megduplázódott, míg Spanyolországban és Olaszországban a háromszorosára nőtt. Németországban ezzel együtt a munkanélküliségi mutató nem emelkedett az említett időszakban, az elemzés szerint éppen azért, mert a képzettséget szerzők száma sem ugrott meg annyira.

Egy globális szélmalomharc

Vagyis hamarosan eljöhet az a pont, ahol a munkahelyteremtés, mint globális cél, szélmalomharccá válik. Itt ugyanabba a problémába ütközünk, mint a növekedés esetében. A kapitalizmusban ugyanis

a növekedés célja a minél nagyobb megtérülésű tőketermelés, vagyis végső soron maga a növekedés.

Az, hogy egyesek a növekedés során nagyobb jólétet tapasztalnak, csupán járulékos elem, és mindössze annyiban érdekes, amennyiben támogatja a növekedést. Más szóval, ha valaki a gazdasági bővülés során többet keres, az rendszerszinten csak akkor számít, ha ezt a többletet elkölti, vagy bármilyen produktív módon vissza tudja forgatni a további növekedésbe.

A munkának a tőketermelés mellett megvan az a funkciója is, hogy előállítja a létfenntartáshoz szükséges – és ezen felül álló – javakat és szolgáltatásokat. Ha azonban ezeket a gépek egyre hatékonyabban tudják megtermelni, akkor

a tömeges munkahelyteremtés végső soron öncéllá lesz.

Ugyanis amellett, hogy emberek tömegei számára nem lesz munka (értelmes munka semmiképpen), még csak a termelőerejükre sem lesz valódi szükség.

Nem mellékes, hogy a létszükségletű javakhoz és szolgáltatásokhoz a tőkejövedelem melletti egyetlen jogcímet napjainkban a munkabér biztosítja. Éppen ezért olyan nagy a harc az alacsony jövedelmű és/vagy magas munkanélküliségtől szenvedő országokban az állami újraelosztó mechanizmusok körül, melyek a fenti jövedelmek hiányát igyekeznek valamennyire tompítani. Hiszen ha valaki kemény munkával keveset keres, akkor sokkal könnyebben háborodik fel azon, hogy miért kaphatna más, munka nélkül, számára soknak tűnő szociális támogatást, vagy akár alapjövedelmet.

A „munkakényszer” vége?

A Finnországban hatalmas társadalmi kísérlet tárgyát jelentő, és már hazánkban is javasolt alapjövedelem azért kiváló példa, mert éppen abból indul ki, hogy

a létfenntartáshoz szükséges minimum alanyi jogon járjon mindenkinek.

A Magyarországon a LÉT munkacsoport által javasolt feltétel nélküli alapjövedelem minden felnőtt számára 50 ezer, a gyerekek számára pedig 25 ezer forintot biztosítana. Ezzel viszont az a probléma, hogy a létminimumot sem éri el, vagyis éppen csak a túlélést segítené. Mindazonáltal ez is jelzi, hogy beemelhető a közbeszédbe egy olyan modell, amely a létfenntartáshoz szükséges alapot nem kötné semmilyen feltételhez.

Az igazán nagy lépés azonban annak belátása volna, hogy a technológiai fejlődéssel az alapvető javak egyre inkább megtermelhetők és eljuttathatók azok számára is, akik nem tudnak ezekért megdolgozni – akár a klímaváltozás elleni harchoz hasonló globális összefogáson keresztül. Ehhez annak beismerésére volna szükség, hogy

a „fenntarthatatlan növekedés” mellé beemeljük a „fenntarthatatlan munkakényszer” fogalmát is.

Ez a belátás pedig ahhoz volna hasonló, mint amikor a világ elismerte, hogy a globális felmelegedés megkerülhetetlen valóság.