Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Egy olyan csapdahelyzetben vagyunk, amikor a globális adósság nem csökken, csak váltakozik szektorok és országok között – írja a Project Syndicate-en megjelent elemzésében Adair Turner, a brit Pénzügyi Felügyelet volt elnöke, az Egyesült Királyság Pénzügypolitikai Bizottságának egykori tagja. Miközben pedig a monetáris politikák önmagukban nem tudják megfelelően stimulálni a globális keresletet, egyre fokozódó problémát jelent a felhalmozódó adósság, elsősorban az ingatlan beruházások és fejlesztések területén.
Turner emlékeztet, hogy az 1980-as években lezajlott japán fellendülés során az ingatlanárak megnégyszereződtek, míg a telekárak két és félszeresükre drágultak. Miután a buborék az 1990-es években kipukkadt, a túlzottan eladósodott vállalatoknak el kellett kezdeniük törleszteni, noha a kamatszintek nulla közelébe csökkentek. Miközben pedig a nagy fiskális deficitek ellensúlyozták a magánszektor eladósodottságából fakadó kereslet zsugorodást, ennek elkerülhetetlen következménye volt az emelkedő államadósság. Miközben a vállalati adósság a GDP 100 százalékára csökkent az 1990-es években látott 140 százalékról, addig az államadósság folyamatos bővülés mellett mára már meghaladja a 230 százalékot.
A 2008-as válság után egészen hasonló folyamatok zajlottak le a fejlett gazdaságokban. Miközben a
magánszektor fokozatosan építette le az adósságát, az állami szféra ezt a saját eladósodásával igyekezett ellensúlyozni.
A magánszektor kumulatív GDP-arányos adóssága ennek következtében 167-ről 163 százalékra csökkent, míg az államadósság 79-ről 105 százalékra emelkedett. Ennek következtében sokan megszorításokhoz folyamodtak, ami azonban csak növelte a magánszektor adósságleépítésének deflációs hatását – hangsúlyozza Turner.
Ebben a kontextusban izgalmas Kína helyzete, melynek növekedése jelenleg az egyik legfontosabb kérdés a világgazdaságban. Az exportvezérelt ázsiai óriás ugyanis 2008 előtt nem a belső, hanem a külső hitelexpanziónak volt alaposan kitéve. Miközben ő maga 2007-ben például 10 százalékos GDP-arányos fizetésimérleg-többlettel bírt, erősen kihasználta a külső adósságfelhalmozást. A válság után azonban beütött a külső kereslet csökkenése, ami a gazdasági növekedést is negatívan érintette.
Kína éppen ezért beindított egy hatalmas hitelalapú építkezési fellendülést,
melynek során a befektetéseket a GDP 42 százalékáról 48-ra emelte, a teljes hitelállomány pedig a GDP 140 százalékáról több mint 220 százalékra ugrott. Ráadásul megbomlott az a kényes egyensúly is, ami korábban jellemezte a kínai expanziót, tudniillik az elmúlt években a hitelek mértéke már sokkal nagyobb arányban nőtt a tartalékok és a jövedelmek szintjéhez képest.
Ez a kínai fellendülés most éppen véget ér, és nem csupán Kína saját gazdaságára van hatással – emeli ki az elemzés. A kínai építőipar (és általában az ipar) csökkenésével, és az import 14 százalékos zuhanásával például sikerült recesszióba taszítani olyan nyersanyagtermelőket, mint Brazília, és deflációs nyomást kialakítani szerte Kelet-Ázsiában. A szingapúri gazdaság negatív növekedést produkált a második negyedévben, Tajvan ipari termelése éves alapon 5,5 százalékot esett augusztusban, a dél-koreai export pedig 15 százalékot zuhant.
Ezzel párhuzamosan Japán és az eurózóna jegybankjai akár tovább fokozhatják a mennyiségi lazítási programjaikat – mondja Turner. Ezekkel azonban az a gond, hogy eddig nem tudták érdemben növelni sem a belső fogyasztást, sem a befektetési aktivistást, miközben a nulla közeli kamatszintekkel és az olcsó likvid tőkével felnyomták az eszközárakat.
Persze a jegybanki vezetők azzal is érvelnek, hogy a monetáris politikájuk versenyképes devizaárfolyamokhoz vezet, ami jó az adott gazdaságok számára. Ez viszont világgazdasági szempontból egyrészt másokat is a fizetőeszközök leértékelésére késztethet, másrészt zéró összegű játszma, hiszen például a dollár felértékelődéséhez vezet. Mindenesetre
globális szinten zajlik a devizaháború.
Az élénk belső kereslet persze ellensúlyozhatja az amerikai gazdaságra nehezedő deflációs nyomást, de csak akkor, ha a kamatszintek elég alacsonyan maradnak ahhoz, hogy fokozzák a magán hitelállomány növekedését. És a kör bezárul. Ugyanott tartunk, mint a 2008-as válság előtt – jelzi Turner.
Hét évvel 2008 után a globális adósság magasabb, mint bármikor, miközben az aggregált globális kereslet elégtelen ahhoz, hogy erős növekedést generáljon. A kereslet növeléséhez éppen ezért sokkal radikálisabb politikai lépésekre lehet szükség – hangsúlyozza az elemzés, amely akár masszív adósságleírásokat vagy pénznyomtatásból finanszírozott fiskális deficitnövelést is jelenthet.
