Túlzott inflációcsökkentés is növelte a hiányt

A növekvő költségvetési kiadások, a fenntarthatatlan államháztartási hiány  a növekvő államadósság valamint a romló külső egyensúly volt az ára az infláció túl gyors csökkentésének - írta az elmúlt hat év gazdaságpolitikáját értékelő cikkében Surányi György korábbi jegybankelnök a Népszabadságnak.

Surányi György Járai Zsigmond hamarosan távozó jegybankelnökkel - újra kell építeni a bizalmat

Nem kétséges, hogy 2001-től a költségvetési és a jövedelempolitika szinte korlátlan lazítása mellett elkerülhetetlen volt a monetáris szigorítás - írja a jegybank korábbi elnöke. Az irreálisan szigorú monetáris kondíciók azonban a monetáris hatóság szándékaival részben ellenkező hatást váltottak ki. A hatalmas kamatkülönbözet, ami kialakult a belföldi és külföldi piacok között, a forintárfolyam aránytalan felértékelődéséhez vezetett. Egyre szélesebb körben a lakosság is devizában adósodott el. Így szándékával ellentétben a túl szigorú monetáris politika még hozzá is járult a belföldi túlkereslet állandósulásához. A belföldi túlkereslet pedig a külső egyensúly romlásán keresztül előbb vagy utóbb az árfolyam leértékelődéséhez, gyengüléséhez, az infláció felgyorsulásához vezet. A túlerőltetett csökkentés torzulásokat okozott a gazdaságban, például a költségvetés kamatkiadásainak, így deficitjének felesleges további növekedését, a reálbérek és reálkeresetek versenyképességet is korlátozó emelkedését, a nemzetközi áru- és szolgáltatási mérleg romlását - írja Surányi.

A magas kamatok, minden egyebet változatlannak tekintve, tovább rontják az adósi helyzetben lévő költségvetés egyenlegét. Miközben nő a deficit a növekvő kamatkiadások okán, a magas kamatok erősítik az árfolyamot, s így némi időeltolódással csökken az infláció. A költségvetés egyenlegének romlása révén segített az infláció fékezésébe. Közvetlenül ilyen költségvetési döntés az árak emelkedésének adminisztratív korlátozása is. A gáz, a villamos energia, a tömegközlekedés (MÁV, BKV, Volán), a gyógyszerárak támogatása, befagyasztása, évente sok száz milliárd forinttal terhelte az államháztartás egyenlegét. Közvetve az összes olyan ingyenes vagy részleges térítésű állami szolgáltatás növekedése, amelyeket deficit terhére fedezetlenül finanszírozott a költségvetés, paradox módon rövid távon az infláció fékezését segíti. Megfordítva, az infláció csökkenésének a növekvő, és nyilvánvalóan teljességgel fenntarthatatlan államháztartási hiány, a növekvő költségvetési kiadások, a határozottan növekvő államadósság/GDP ráta, a romló külső egyensúly az ára.

2006 nagy és kritikus részében a monetáris politika meglehetősen laza volt, illetve rossz ütemben, késlekedve és kevéssé reagált a folyamatokra. Miközben nyilvánvaló kellett legyen, hogy a kiigazítás bekövetkezik, a központi bank semmit nem tett, legfeljebb kritizálta a költségvetési politikát. Ezt követően, júniusi ülésén - szerencsétlen piaci kommunikációval összekapcsolva - csupán 0,25 százalékkal emelték a kamatot. A későbbiekben sem kapkodott a Monetáris Tanács (MT), októberig 6-ról 8 százalékig emelte az irányadó kamatot. A jegybank hátradőlve szemlélte a monetáris kondíciós index drámai lazulását, miközben nyilvánvaló volt az infláció 18-24 hónapon belüli erőteljes gyorsulása - olvasható Surányi György cikkében.

Előrejelzések szerint az árszintnövekedés üteme nagyjából arra a szintre ugrik vissza, ahonnan 2001-ben az újabb dezinfláció folyamata elindult. Így a márciusi őrségváltásnál az MNB új vezetése elölről kezdheti a bizalom kiépítését, a valódi árstabilitás feltételeinek megteremtését. A kiigazítás során minden lehetséges erőfeszítést meg kell tennie a kormánynak, a jegybanknak, az érdekképviseleteknek az infláció növekedésének csillapítására.

A teljes és a maginfláció erőteljes emelkedése közepette 2006 végén, illetve 2007 elején, saját logikáján belül akár kamatot is kellene emelnie a jegybanknak. Az árfolyam megerősödése, netán túl erőssé válása azonban elvileg a kamatok csökkenését sem zárhatja ki. Ezt a valóban nehéz döntést alapvetően az határozza meg, hogy az MNB vezetése vajon tényleg bízik-e önmaga hitelességében, illetve saját rendszerének, tudniillik az inflációs célkitűzés rendszerének hatékonyságában. A kívülről látható bizonytalanság ugyanakkor azt sugallja, hogy a jegybank vezetése nem tud, nem mer, nem akar a meginduló makrokiigazításra támaszkodni. A monetáris hatóság csak akkor lesz sikeres, csak akkor tudja elérni a célját, ha az infláció elleni küzdelemben együtt vesz rész a kormánnyal, a munkavállalókkal, a munkaadókkal - írja az egykori jegybankelnök.