Augusto Pinochet: vámpírként ontotta a kommunisták vérét

Vágólapra másolva!

Pablo Larraín, a nemzetközi filmfesztiválok chilei sztárrendezője (a teljesség igénye nélkül: Oscar-jelölés, a berlini fesztivál Zsűri Nagydíja, a torontói mustra Platform-díja) legújabb filmje augusztusban a Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be (ahol meg is nyerte a legjobb forgatókönyv elismerését), és most felkerült a gyártó Netflix kínálatába is. A szeptemberi premier szimbolikus: A gróf arról az Augusto Pinochet tábornokról szól, aki 50 évvel ezelőtt, 1973. szeptember 11-én, a hadsereg élén, megdöntötte a kommunista Salvador Allende kormányát és 17 évre magához ragadta a hatalmat. Pinochet elvitathatatlan, a dél-amerikai kontinensen kiemelkedő gazdasági sikereit vérontás és korrupció kísérte – Larraín pedig úgy gondolta, hogy a szélsőséges megítélésű diktátorról nem tárgyilagos portrét, hanem horrorisztikus, humorában is sötét szatírát készít, amelyben Pinochet 250 éves vámpírként mutatkozik be.

Schreiber András

Vágólapra másolva!

Netfix Pablo Larrain vámpír Augusto Pinochet

Különös bohózat, mondhatni okos-buta blöff A gróf. Először is, alapötlete – a vérszívó diktátor – korántsem eredeti. Már Bram Stoker Drakulája után a másokon élősködő vámpír metaforája beszivárgott a politikai és a politikáról szóló diskurzusba, sőt, akadnak futóbolondok is, akik vámpírként próbálnak a politika közelébe férkőzni – ilyen volt a kétezres évek elején a vérszívó életformát reklámozó Jonathon Sharkley, aki háromszor is nekifutott az USA elnöki kampányának (és más közhivatalokat is szívesen betöltött volna), végül a George W. Bush elnök elleni merénylet terve, egy bíró megfenyegetése és tinilányok zaklatása miatt nyitottak neki dossziét a legkülönbözőbb amerikai szövetségi szolgálatok.

De hogy direkt filmes példát is hozzunk – ha úgy tetszik, előzményfilmet említsünk –: négy éve mutatták be a mozik Bodzsár Márk Drakulics elvtárs című filmjét, amely 1972 Budapestjén játszódik, címszereplője az Amerikából hazatérő kommunista forradalmár Fábián Béla, akiről az állambiztonság okkal feltételezi, hogy vámpír, Kádár János pedig azt a titkos feladatot kapja Moszkvából, hogy haraptassa meg Brezsnyev titkárnőjét, aki hazaviheti az örök életet az SZKP főtitkárának, ezzel bebetonozva a kommunisták hatalmát.

Larraín vérszívó politikus grófja csak annyiban eredeti, hogy valós személyről, a chilei juntát 1973 és 1990 között kemény kézzel vezető, több ezer kommunistát "eltüntető" Augusto Pinochetről mintázták. Azért csak mintázták, mert A gróf nem tárgyilagosságra törekvő portréfilm, hanem horrormesébe oltott karikatúra. Larraín egyébként is szeret egyedi megközelítésben, látomásjelleggel ábrázolni történelmi alakokat (Neruda, Jackie, Spencer) és a Pinochet-éra is kedvelt időszaka (Tony Manero, Post Mortem, No), A gróf azonban nem pusztán a valóságot sajátos fénytörésben bemutató film, hanem afféle jakobinus vitairat a keresztény-konzervatív-militarista-szabadkapitalista pinochetizmust időről időre visszavágyóknak címezve.

A konzervatív Független Demokrata Unió színeiben politizáló szülők (Hernán Larraín és Magdalena Matte) balközépre szavazó fiaként Larraín szerint Pinochet nem volt több az arisztokráciát megirigylő véreskezű szélhámosnál, aki ugyan kirántotta Chilét a törvényeket sorra felrúgó, államcsőddel és polgárháborúval fenyegető Allende-rezsim karmaiból, de több ezer emberéletet követelő politikai tisztogatásainál is nagyobb bűne volt, hogy óriási vagyonra tett szert az illegális fegyverkereskedésből és más, nemzetközi pénzmosásból.

Lehet gyilkosnak vagy hasonlónak nevezni egy katonát, de tolvajnak nem

– mondja Larraín grófja, aki 2000-ben, visszatérve Chilébe a londoni házi őrizet után, úgy dönt, 250 év vámpírlét után ideje meghalni, mert megalázónak érzi, hogy a történelem emlékezetében már nem az országát a kommunistáktól megtisztító antihumanitárius tábornokként, hanem tolvajként él tovább.

Larraín emlékezetében mindenképp, és épp a sajátos emlékezés- és emlékeztetéstechnika követelte meg A gróf fekete-fehér képi világát, megidézve a klasszikus vámpírfilmek, a Nosferatu és a Drakula látványát – az ördögűzésre a család által felkért Carmen nevű apáca több jelenetében pedig Carl Theodor Dreyer Vámpírját és a Jeanne d'Arc szenvedései-t –, és ami azt illeti, a film legnagyobb erénye Edward Lachman operatőri munkája.

Már csak azért is, mert a 10 perc alatt 250 év történelmét – XVI. Lajos uralkodásától Pinochet halálvágyáig – és a párizsi árvaházból a chilei teljhatalomba jutó, onnan kieső "Claude Pinoche" fiktív élettörténetét frappánsan összefoglaló, a véres erőszakot is esztétizáló képsorok után 100 perc ingadozó színvonalú cselekmény következik, amelyhez a vámpírfilmek és gótikus rémregények mellett minimum a shakespeare-i dráma (főként a Macbeth és a Lear király) is sorvezetőül szolgált, de épp a hatalmi őrület és az egymás torkának feszülő családi viszály ülteti le Larraín filmjét, amelynek egyértelmű üzenete annyiban áll, hogy a hatalom, az erőszak és a kapzsiság jegyben járnak.

Pinochet, a vámpír meg akar halni, de nem tud, aztán nem is akar, mert beleszeret a felharácsolt vagyon – benne olyan értékes ereklyékkel, mint Marie Antoinette koponyája, Napóleon kalapja vagy a chilei függetlenségi háború vezérének, Bernardo O'Higginsnek a kardja – mielőbbi megszerzése érdekében a gyerekei által "felbérelt" apácába, aki valójában a katolikus egyház "ügynöke", és az a feladata, hogy információt szerezzen az egykori diktátorral üzletelő nemzetközi pénzemberekről, akiket később megzsarolhatnak...

... és így tovább, egészen a szintén 1990-ig hatalomban lévő (de Pinochettel ellentétben demokratikusan megválasztott és demokratikusan kormányzó) brit miniszterelnök Margaret Thatcher felbukkanásáig, hogy fény derüljön arra is, a leginkább spanyol nyelven megszólaló A gróf miért kapott angol narrátort. Larraín tehát összemos mindent mindennel és mindenkit mindenkivel – pontosabban csak a vérszívókat és hasonló ragadozókat, mivel az áldozatokat nem mutatja be részletesebben.

A forgatókönyvíró-rendező úgy nyilatkozott a Velencei Filmfesztiválon, hogy azért választotta a horror-bohózatot műfajhibridként Pinochet természetének ábrázolására, hogy elkerülje a nézői empátia minimális veszélyét is. Csakhogy elfeledkezett arról, hogy mióta film a film, a vámpír nem pusztán félelmet, de furcsa szánalmat is ébreszt a nézőben – és nincs ez másképp A gróf esetében sem, amely a rendezői szándék ellenére nem egy véreskezű és korrupt diktátor provokatív portréja, és nem egy történelmi korszak komoly érvekkel alátámasztott értékelése, hanem a "hatalom emberei egytől egyig vérszívók" egyszer használatos, de folyvást megismételt ötletébe beleszerető rendező vallomása arról, hogy beleszeretett egy ötletbe. Ami pedig a végeredményt illeti: Larraín egyszerre szelídítette a véres valóságot tét nélküli rémmesévé és a fantasztikumot kioltó bohózattá. Az öreg, fogát hullató vámpírtól még csak rettegni sem lehet.