Dustin Hoffman 85 éves lett, mutatjuk a 10 legjobb filmjét!

Szalmakutyák

Dustin Hoffman az 1970-es évek method acting színészgenerációjának meghatározó alakja Al Pacino és Robert DeNiro mellett, neve összeforrt az ekkor kibontakozó Új Hollywooddal. Hoffmann sokkal szélesebb eszköztárral dolgozó színész annál, semmint hogy megpróbáljunk ráhúzni egy jellegzetes, vissza-visszatérő karaktert, pályája során épp úgy játszott hitelesen keménykötésű, elszánt, excentrikus figurákat és érzékeny, bizonytalan, introvertált embereket. Leghíresebb filmjeiről mégis elmondható, hogy általában valamilyen felnövés- és beavatástörténetek.

5. Rain Man - Esőember (1988, r.: Barry Levinson)

A fiatal aranyifjú Charlie Babbitt (Tom Cruise) nem igazán képes az érzelmei kifejezésére, a barátnőjével nem szívesen beszél mélyebb dolgokról, apja halálhírét is rezignált ridegséggel fogadja. Ekkor azonban nemcsak az derül ki, hogy Charlie-t kihagyták a hárommillió dolláros örökségből, hanem az is, hogy az összeget a bátyjára, Raymondra (Dustin Hoffman) hagyta az apja – egy olyan testvérre, akinek eddig a létezéséről sem tudott. Az autista és savant-szindrómás Raymond egy intézetben él, biztonságot nyújtó rutinjai között, ezért a pénzszűkében lévő Charlie úgy dönt, megszökteti bátyját, és megszerzi a Raymond számára értéktelen vagyont.

Az Esőember "szubzsánerteremtő" alkotás, az ún. "fogyatékos Oscar-filmek" alapköve (amit később olyan filmek követnek, mint A bal lábam, a Forrest Gump vagy a Zöld könyv).

Ezekben a filmekben a főhős valamilyen fogyatékossággal él, ami megnehezíti a külvilággal való kapcsolatát, de ugyanakkor egy különleges szuperképességnek is a birtokában van, amitől érdekessé válik.

Az Esőemberben a nyilvánvaló külsőségek miatt úgy tűnhet, Raymond ez a figura, de valójában Charlie érzelmi élete az, ami diszfunkcionál (és innentől nem is különösebben lényeges, hogy a fogyatékosság ábrázolása mennyire hiteles). Raymond csak önkéntelen tükröt tart öccse elé, akiről közös útjuk végére lemálik az élvhajhász, törtető máz, az amerikai álom üres felszínessége. Raymond "jellemfejlődése" valójában nem több a férfiklisék önkéntelen paródiájánál (az idősebb Babbitt kártyázik, csókolózik, öltönyt hord, autót vezet), Charlie-ról ezek a klisék olvadnak le, és törnek elő egyre feminimebb vonások.

A nagy dekonstruálás közepette Barry Levinson road-movie-ja mégis minden porcikájában hollywoodi film: nemcsak a történet dramatizálása miatt, hanem a korábrázolás miatt is: a rendező a poros mellékutakon és motelekben, bisztrókban, casinókban, old-timer kabriókban és vadonatúj sportautókon festi meg a vállalkozószellemtől duzzadó 80-as évek Amerikáját, Hans Zimmer szuper zenéjével és Dustin Hoffman Oscar-díjas alakításával.

 

4. Kramer kontra Kramer (1979, r.: Robert Benton)

Ted Kramer (Dustin Hoffman) törtető reklámszakember, aki épp megkapja az áhított előléptetést, de hazaérve felesége, Joanna (Meryl Streep) azzal fogadja, hogy elhagyja őt. Így aztán a karrierista férfi egyedül marad az első osztályos kisfiával, és minden vele járó feladattal, kihívással, amit még a munkájával is össze kell egyeztetnie. Mikor azonban apja és fia már kezd összecsiszolódni, Joanna visszatér, és magának követeli Billy felügyeleti jogát.

A Dustin Hoffman első Oscar-díjával is kitüntetett Kramer kontra Kramer amolyan fordított emancipációs film: férfi melodráma, a modern nagyvárosi életben megbomlott házasságot és családi viszonyokat vizsgálja férfi oldalról. Legfontosabb felvetése az, hogy ha egy nőnek is azonos joga, illetve igénye van a munkában való kiteljesedéshez, sikeres karrierhez, akkor egy férfi is képes lehet egyedül helytállni a háztartás vagy a gyereknevelés területén (adott esetben akár még jobban is, mint egy nő).

Bár a történet rövid kivonatát olvasva könnyen ítélkezésre adhatnánk a fejünket (milyen anya hagyja el a fiát?), Robert Benton filmjének nagy erénye éppen az, ahogyan a házastársak hétköznapi gyarlóságát feltárja, és végtelen empátiával viszonyul még a legelborzasztóbb gyengeségekhez is.

Ted a film elején valójában még gyerek, fogalma sincs arról, mit visel a felesége, vagy hogy mi kellene egy boldog, teljes élethez, ezekhez fokozatosan hozzáedződik. Eközben Joanna a munkában való önmegvalósításról ábrándozik, amit végül elér ugyan, de inverz módon épp ennek köszönhetően erősödnek fel benne először az anyai ösztönök, majd az elhelyezési pert követően a családi értékek. A film visszafogottságát dicséri, hogy a befejezés mindenre esélyt ad, az újrakezdésre épp úgy, mint a békés egymás mellett élésre - hiszen a film végére a szereplők felnőnek.

3. Diploma előtt (1967, r.: Mike Nichols)

A fiatal Benjamin Braddock (Dustin Hoffman) friss diplomásként tér haza a családi házba, de még nem tudja, mihez fog kezdeni az életével. Miután a nála jóval idősebb Mrs. Robinson (Anne Bancroft) el akarja csábítani az érzékeny fiút, Benjamin viszonyt kezd a középkorú asszonnyal, egy véletlen folytán azonban megismeri a nő lányát Elanie-t (Katharine Ross), akibe csakhamar beleszeret.

A Diploma előtt "új Hollywood" egyik paradigmaváltó nyitóalkotása; az egyik első új film, ami az európai modernizmus stilisztikai megoldásait ötvözte az amerikai történetmesélés hagyományaival. Benjamin és Elanie egyaránt jómódú, gazdag fiatalok, jó lehetőségekkel, akik egy ideig szabályszerűen követik is a számukra kijelölt pályát, de érzékelve szüleik kiüresedett, felszínes világát, végül nyíltan fellázadnak ellenük.

Mike Nichols meghatározó generációs műve ezt a folyton újratermelődő ellentétet járja körbe roppant érzékletes módon, ahol Mrs. Robinson épp annyira kihívó, erőfitogtató csábító, mint illúzióvesztett, esendő, törékeny nő, lányára irigy anya, vagy éppen segítő társ, akinek köszönhetően Benjamin (a maga módján) határozottabb férfivá érik.

 

2. Szalmakutyák (1971, r. Sam Peckinpah)

David Sumner (Dustin Hoffman) az Egyesült Államokból költözik át az angol vidékre, ahonnan csinos felesége, Amy (Susan George) származik. A matematikus értelmiségi azonban idegenül mozog a vadnyugati törvényeket követő, részeges helyiek között, miközben felesége is rossz szemmel nézi férje gyámoltalanságát. A mélyben megbúvó konfliktusok végül tettlegességig fajulnak, miután Davidnek is ki kell mutatnia a foga fehérjét.

Szalmakutyák Forrás: 20th Century Fox

David a társadalmi helyzetéből és a foglalkozásából fakadóan az észszerű megoldásokat keresi, és hitetlenkedve fogadja az értelmetlen erőszakot, távol állnak tőle a klasszikus férfiasságnak tulajdonított macsós vonások. Az ő férfiassága az elveiben ölt testet; visszahúzódó, jámbor természetét a szereplők folyamatosan összetévesztik a gyengeséggel. David nehezen áll ki magáért, de reflexszerűen konfliktust vállal, ha elvekről van szó.

A Szalmakutyák elsősorban a férfiasság mibenlétét boncolja:

mit jelent férfinak lenni, hogyan viselkedik egy férfi, mitől válik férfivá; illetve a magasztos elvek, a civilizált logika, hovatovább a keresztényi magatartás mit ér abban a durva közegben, ahol David modern kori beavatástörténete zajlik (a filmről itt írtunk részletesebben).

1. Éjféli cowboy (1969, r.: John Schlesinger)

Joe (Jon Woight) a szebb jövő reményében indul szerencsét próbálni New Yorkba, ahol a westernfilmek, óriáshirdetések és rádióreklámok keltette illúziók fokozatosan oszlanak szét a napról napra elkeserítőbb szegénység és nyomor közepette. Joe nagy önbizalommal érkezik a Nagy Almába, de ez végül épp olyan hamis fantazmagóriának bizonyul, mint Joe cowboy mivolta, ami tökéletesen tükrözi a hős identitásvesztését.

Éjféli cowboy (Jon Voight és Dustin Hoffman) Forrás: AFP

Az Éjféli cowboy ezáltal illeszkedik bele tökéletesen a 60-as, 70-es évek második felének nonkonformista darabjai közé (Butch Cassady és a Sundance kölyök, Szelíd motorosok, Száll a kakukk fészkére stb.). Miközben Joe-t arcba csapja a keserű valóság, progresszív flash-back szekvenciákon keresztül törnek elő belőle a mélyen elfojtott traumák, ami a hős defektusait magyarázzák.

A brit filmes szociorealizmust Hollywoodba adaptáló és az új-hollywoodi folyamatokat angol rendezőként elősegítő John Schlesinger filmjében a társadalmi normák csak a felszínen létező fogalmak, alatta a legkülönbözőbb frusztrációkkal és aberrációval megvert (anti)hősöket látjuk, akiknek az egyetlen közös vonása az ordító magány.

Az Éjféli cowboy egyetlen reménykeltő vonása pedig éppen az, hogy Joe összetalálkozik a szélhámos Ratsóval (Dustin Hoffman), akivel aztán barátságot köt. Mindketten egy szebb világba vágynak (az erről szőtt ábrándjaik pedig annál kellemetlenebbek, minél nagyobb kontrasztot mutatnak a valósággal), de bukásuk már előre elrendeltetett: a napfényes Kalifornia épp olyan illúzió a zajos nagyvárosi embernek, mint amilyen a film elején New York volt a szegény vidéki mosogatófiúnak.