Hullákból épít várat Lars von Trier

Matt Dillon a filmben

Az egyik legelismertebb kortárs művészfilmes rendező, Lars von Trier új alkotással jelentkezett, ami – tőle megszokott módon – sokkolta a közönséget Cannes-ban, és ami – tőle ugyancsak megszokott módon – mestermű. Filozofikus, gondolatgazdag, személyes és kompromisszumentes alkotás, ami ráadásul még sorozatgyilkosos horror-thrillerként is izgalmas. Megnéztük A ház, amit Jack épített című filmet, ami még egy párját ritkító életmű viszonylatában is pazar alkotás.

Jack felveti a filmben, hogy ha a megrendelésre készült, dicsőítő alkotás nem más, mint propaganda, akkor a rombolás vajon nem törvényszerűen művészet? Ő mindenesetre ebben hisz, ami rímel von Trier filmjeinek pesszimizmusára. És mint számos korábbi filmjében, a rendező ezúttal is a modern nyugati világ erkölcsét és érzékenységét veszi górcső alá. A rendező ezt Nietzschétől veszi: már főiskolásként az Erik Nietzsche művésznevet választotta, 2009-es alkotásának, az Antikrisztus-nak pedig a címével is megidézte a nagy filozófust. Von Triernél igen gyakori, hogy a jótett elnyeri méltó büntetését, az önösség pedig felvirágoztat mindent maga körül. Legújabb filmjében is ilyennek tűnik az élet: jó példa erre a jelenet, amikor Jack szinte kiprovokálja, hogy lebukjon egy gyilkossággal, de egy szerencsés véletlen, egy kvázi deus ex machina megmenti. Jack végtelenül materialista a filmben, az ő szemében az ember legfeljebb annyiban emelkedik ki a természetből, hogy csúcsragadozó. Saját modus operandiját gyakran magyarázza azzal, hogy az állatvilágból hoz példát.

Uma Thurman és Matt Dillon Forrás: Vertigo Media

A filmnek - többek között - abból fakad a feszültsége, hogy sokáig várat magára a válasz arra a kérdésre, megússza-e Jack a bűnhődést. Hogy mi mozgatja a világot: karma vagy káosz? Mintha maga Jack is azért ölne annyira merészen, hogy tesztelje, megbűnhődik-e. Von Trier azt a kérdést is ügyesen tartja nyitva, hogy vajon mennyiben az ő alteregója a pszichopata és kényszerbeteg Jack. Ezzel - ha nem is nyíltan - kommentálja a saját botrányait, ellentmondásosságát és köztudottan neurotikus személyiségét is. A rendező persze semmire nem ad egyszerű választ, de jobban aligha kérdezhetne, amire a történetszövéssel is rátesz egy lapáttal.

Jelenet a filmből Forrás: Vertigo Media

A filmet öt fejezetre osztja, amit narráció köt össze. A nimfomániás-hoz hasonlóan ezúttal is ketten folytatnak dialógust, az egyikük - a főhős - pedig elmeséli az életét a másiknak. Von Trier ezúttal az Isteni színjáték-ot parafrazeálja: Jack beszélgetőtársa a Pokolba való alászállás közben Verge (Vergilius után szabadon), akit Bruno Ganz alakít. És persze sokáig nyitott a kérdés, hogy mindez vajon csak Jack zavart elméjében játszódik-e le. Ennek köszönhetően von Trier egy pszichológiai horror-thriller keretein belül gondolkodhatott el az élet nagy kérdéseiről, és készteti a nézőt is ugyanerre. Az is feszültséget költöztet a történetbe, hogy noha Jack materialista, épp a Pokolba tart, így - a film elején legalábbis - arra kell gondolnunk, hogy a film szerint létezik túlvilág, legfeljebb nem olyan, mint amilyennek gondoljuk.

Uma Thurman Forrás: Vertigo Media

Hogy Jack a Pokolba tart, az kevés kétséget hagy afelől, hogy borzalmas események várnak a nézőre a két és fél órás játékidő alatt. A helyszín Amerika a hetvenes-nyolcvanas években, és bár ez nincs kimondva, az öt fejezet Jack életútjának egy-egy fordulópontja, jellemfejlődésének mérföldkövei. Persze Jacknek nem a személyisége fejlődik valamiféle egészségesebb irányba, hanem sorozatgyilkosként lét szintet. Az első fejezet egy sorozatgyilkos születésére fókuszál: egy nő (Uma Thurman) defektet kap, és amikor Jack segít rajta, a nő veti fel, hogy talán pont egy sorozatgyilkos kocsijába szállt be. Mivel Jack itt még megpróbálja lerázni a nőt, akinek alaposan fel kell idegesítenie őt ahhoz, hogy megölje, ironikus módon a nő magának köszönheti, hogy áldozattá válik, saját félelmével teremt szörnyet.

Jelenet a filmben Forrás: Vertigo Media

A második fejezetben Jack még bénázik, de már előre megfontoltan öl, a harmadikban egyetlen magányos áldozat már nem is elég neki, a negyedikben már körözött és hírhedt gyilkosként csap le, az ötödikben pedig megtudjuk, hogyan kerül a Pokolra. A jelenetek nem csak brutálisak, de sokkolóan fordulatosak is, Lars von Trier a játékidő múlásával újra és újra emeli a téteket, egyre csak übereli magát, elég a film a Pokolban játszódó fináléjára gondolni. A cselekmény ugyan nem egészen eredeti, például a legjobban Bret Easton Ellis Amerikai pszichó-jára és az abból Mary Harron rendezésében készült filmre hasonlít, de azoknál fontosabb kérdéseket boncolgat. Összességében A ház, amit Jack épített nem csak arra példa, hogyan lehet egy műfaji történet (jelen esetben egy horror-thriller) keretein belül a legfontosabb kérdéseket kivesézni, de arra is, hogy a filmesek a nagy filozófusokkal is lehetnek egyenrangúak. És hogy Lars von Trier a filmművészet legjobbjainak eme szűk körébe tartozik, azt ékesen bizonyítja a legújabb filmje is.