A botrányhős és a szelid motoros

Ha Woody Allen felett el is jár az idő lassan, egy dologban még mindig verhetetlen: hívó szavára egyből ugranak napjaink legizgalmasabb sztárszínészei. Ezúttal, a Kasszandra álmában az írek és a skótok büszkeségeit eresztette egymásnak, példáját követve mi is duplaportréval adózunk Ewan McGregor és Colin Farrell tehetségének. Kiderül ki a muzikálisabb, kinek áll jobban a bajusz, ki adta el magát gyakrabban Hollywoodnak, ki a jobb katona, a jobb gengszter és ki folytat vagányabb rock'n roll életmódot.

EWAN MCGREGOR	COLIN FARRELL
Háborús hős
Harrison Fordhoz hasonlóan Ewan is Ridley Scott filmmel ütötte el az időt két Star Wars között. A sólyom végveszélyben persze nem egy Szárnyas fejvadász, de Scott mostanában nyújtott hullámvölgyszerű teljesítményeinek a felfelé ívelő darabjaihoz tartozik, McGregor művészfilmes, kosztümös filmes palettáját pedig férfiasabb irányba szélesítette.	Katonánál már csak zsaru volt gyakrabban Colin, de a Tigrisek földjén-ben nyújtott pimasz, sztárcsináló alakítását nem sikerült felülmúlnia a második világháborús Hart háborúja-val. Csak jóval később, Terrence Malick alulértékelt remekművében, Az új világ-ban sikerült újra a harcmezőre vinnie a kölyökkutya szemein keresztül tükröződő sebezhetőségét.
Romantikus író
Ewan a klasszikus írók bőrében vagy közelében érzi magát leginkább otthon, ő ragadott tollat James Joyce-ként (Nora és Joyce) és a Moulin Rouge! fiktív költőjeként. Az Emma és a Miss Potter című filmekben pedig ő volt az írónők vágyaiak tárgya. Ha már itt tartunk, azt is meg kell említeni, hogy a Sekély sírhant-ban és a Pokolba a szerelemmel!-ben újságírót formált meg.	Colin karrierjének egyik legkevésbé eltalált szerepe volt Arturo Bandini megformálása a Kárhozott szeretők-ben, hiába alkottak mutatós párost Salma Hayekkel. A gazdasági világválság idejének Los Angelesébe kalauzoló románc szép képei mögött üresség tátong, nem csoda, hogy Colin gyorsan visszamenekült a bűnözők és zsaruk világába.
Retró (+ bajusz)
Míg az itt felsorolt műfajok/szerepkörök többségében McGregor kerülne ki győztesen, a retróműfajba neki tört bele a bicskája. Doris Day és Rock Hudson egymást ugratós, majd összeborulós komédiáit szerette volna idézni a Pokolba a szerelemmel!, de a végeredmény csiricsárébb lett, mint a Moulin Rouge! és irritálóbb, mint a közelmúlt összes retrópróbálkozása együttvéve. A McGregor-Zellweger páros 2007-ben mégis újra összeállt, de a Miss Potter is csak amiatt emlékezetes, hogy Ewan milyen idétlen bajuszt viselt benne.	A 80-as évek feltámadásának keretében sorra éledtek újra a korszak kissé ciki, de klasszikus sorozatai, azt azonban sejteni lehetett, hogy ha Michael Mann nyúl majd saját akkori produkciójához, abban semmi parodisztikus nem lesz. A nyárias öltönyökön, a helyszínen és a dögös kocsikon kívül minden hamisíthatatlan huszonegyedik századi a mozis Miami Vice-ban, Colin pedig harcsabajusszal és csatakos hajjal is százszor vonzóbb volt, mint Don Johnson valaha is.
Hallgatni-/néznivaló
A Moulin Rouge! giccskavalkádjának egyik legkellemesebb meglepetése az volt, hogy Ewan milyen remek énekhanggal rendelkezik. A csúcspont az Elton John-féle Your Song, a Velvet Goldmine-ban viszont rocksztárként is meggyőző volt, Iggy Pop babérjaira törve még a fénykard is előkerült az előadás hevében.	Jól ismert legenda, hogy Colin olyan kétségbeesetten vágyott a hírnévre tinédzserkorában, hogy még a Boyzone tagjai közé is felvételizett. Nem büntetünk senkit azzal, hogy belinkeljünk ide egy nótát a milliárdos eladásszámokkal rendelkező fiúcsapattól, viszont vicces meghallgatni a Kényszerszünet stáblistája alatt felcsendülő Clash-szám (I Fought the Law) Farrell-féle feldolgozását, amely közben Boyzone-szerű tinibálvány képgalériát is nézegethetünk a színészről.
Egy kis melegség
A fentebb idézett előadás csak egy volt a glamrock-korszak kattant portréjának sok balhés jelenete közül. Hírhedtté váltak Ewan heves összeborulásai Christian Bale-lel és Jonathan Rhys Meyersszel is, bár a szemérmesnek semmiképp sem nevezhető színész már korábban, a Párnakönyv homoszexuális szexjeleneteiben is nyilvánvalóvá tette, hogy nem félti a karrierjét a prűdek szemöldökráncolásától.	Farrell sem vádolható az amerikai sztárokra jellemző gyávasággal, bár az ő meleg kalandjai lényegesen szerencsétlenebbül sültek el. Oliver Stone ezer sebből vérző eposzának, a Nagy Sándor, a hódító-nak a címszereplőjeként szeretett férfit is, nőt is, de a csapongó rendezésnek köszönhetően egyiket sem túl meggyőzően. Sokkal nézhetőbb film volt az Otthon a világ végén című Michael Cunningham (Az órák írója) regény érzelgős filmadaptációja, bár nem sokan látták Colin évtizedeket felölelő biszexháromszögét.