Jason Schwartzman: Nem vágunk övszíjakat egymáshoz

Jason Schwartzmannal a tavalyi velencei filmfesztiválon beszélgettünk az Utazás Darjeelingbe című filmje kapcsán, amelynek nemcsak az egyik főszereplője, hanem a forgatókönyvét is társszerzőként jegyzi (Wes Andersonnal és Roman Coppolával közösen). Az Okostojás és az I Heart Huckabees sztárja kirobbanó jókedvvel érkezik a kerekasztalos beszélgetésre, az összes újságíróval kezet fog, marháskodik az asztalra kitett diktafonokkal ("tisztára, mintha egy műszaki boltban lennék... tehát azt mondjátok, hogy a Sonyra kevesebb fér rá, de jobb minőségben?"), pedig bevallja, hogy nincs túl jól, mert egy órája telezabálta magát süteménnyel ("nagyon szeretném visszakapni ezt az órát"). A huszonöt perces beszélgetés alatt Schwartzman mesél az Utazás Darjeelingbe indiai forgatásáról, a rituálék fontosságáról, valamint azt is megtudjuk, hogy iszonyatosan mocskos lesz az ember lába, ha cipő nélkül színészkedik.

- Hogy alakult a dinamika a három testvér közt?

- Érdekes volt, hogy az én figurám volt a közvetítő. Bár két évig dolgoztunk a forgatókönyvön, furcsa módon, amikor eljött a forgatás ideje, pánikba estem. Úgy éreztem, nem tudom, hogy kell megformálni a figurát, amit kitaláltunk; nem értettem őt, nagyon távolinak tűnt. Nagyon csöndes fickó, és annyira visszafogott, hogy már titokzatos. Furcsa hármójuk dinamikája, mert a másik két fivér egyaránt nagydumás és elképesztően robbanékony, és ettől mindig furán éreztem magam a forgatáson, hogy én meg csak ott állok. Mindhárman feszültek és sokat veszekednek, mert szeretnék újra szeretni egymást, bár ennek nincsenek tudatában. Össze vannak törve, üresek és szomorúak az apjuk halála miatt, elvesztik az irányítást a dolgaik felett, és már semmi nem tartja össze őket. Owen figurája megpróbál újra egységet kovácsolni hármójukból, ami nem igazán működik, de szerintem valahol mélyen tudják, hogy képesek rá. Semmi sem szórakoztatóbb annál, mint azt nézni, hogyan gyilkolják egymást olyanok, akik szeretik egymást. Szóval a film erről szól: három fickóról, akik annyira szeretik egymást, hogy már nem szeretik egymást. Veszekednek, egymásnak esnek, öveket vágnak egymáshoz, mert szeretnének meggyógyulni, szeretnék meggyászolni az apjukat, és az, hogy Indiában vannak, még nehezebbé teszi ezt az egészet.

- Miért szórakoztató ezt nézni?

- Mi is hárman vagyunk testvérek, úgyhogy én amúgy is könnyen beleélem magam ebbe a dinamikába, de szerintem érdekes az alaphelyzet, hogy ez a három fickó egy olyan indiai utazáson vesz részt, ahol bármi megtörténhet, ami teljesen kiszámíthatatlan. És szerintem vicces, hogy szándékosan törekszenek egy spirituális élmény átélésére, hogy azt hiszik, hogy egy ilyen erőteljes dolgot az akaratukkal befolyásolhatnak. Bírom, hogy Owen figurája összetereli őket, és az asztalra csap, hogy csak azért is együtt leszünk, de egyszerűen nem képesek megcsinálni. Spirituális élményre vágynak, de a film első húsz percében már mindhárman drogoznak, és titkokat osztanak meg egymással, de úgy, hogy a harmadik ne tudjon róla. Imádom ezt az alaphelyzetet. Egy idő után már annyira kontrollálni akarnak mindent, hogy teljesen kicsúszik a kezükből az irányítás. Amikor leszállítják őket a vonatról és kénytelenek eltérni az útitervüktől, akkor kezdődik az igazi utazás és a nem várt kaland.

Adrien Brody, Wes Anderson és Jason Schwartzman Velencében

- A figurád emlékeztet kicsit Don Quijotéra, szereted a regényt?

- Hm, most hirtelen felemelted ezt a filmet Cervantes szintjére. Mindig elképedek, amikor valaki valami igazán nagyszerű dologhoz hasonlít egy filmet, amiben szerepelek. Az előbb valaki azt a kérdést tette fel nekem, hogy sok Buster Keaton-filmet nézek-e. Számomra már az is döbbenetes, hogy valaki egy mondaton belül emleget Keatonnal. Annyi igazság lehet a hasonlatban, hogy mindhárman álmodozók... meg persze, hogy én tényleg úgy nézek ki, mint Don Quijote.

- Miért nem hord cipőt a figurád?

- Még a Hotel Chevalier kisfilmnél döntöttük úgy, hogy a figurám nem hord cipőt, mert egy hotelszobában van, és lazának és magabiztosnak akar mutatkozni a volt barátnője előtt. Aztán amikor elkezdtük az indiai forgatást, Wes közölte, hogy nem vehetek cipőt. Kérdeztem, hogy miért, és az volt a válasz, hogy ez egy kapcsolódási pont lesz majd a Hotel Chevalier és a film közt, és hogy ez a figura szerinte sose hord cipőt. Mire én mondtam, hogy tudom, hogy belementem ebbe a közös utazásba, meg a filmbe, meg, hogy lesz, ami lesz, de ez túl nagy kérés, túl veszélyes. Féltem, hogy belelépek valamibe, hogy befészkeli magát valami kukac a lábamba vagy ilyesmi. De Wes ragaszkodott hozzá. Még azokban a jelenetekben sem volt rajtam cipő, amikor nem látni a lábamat, mert a járásomon meglátszik a különbség.

- És történt valami a lábaddal?

- Nem. Csak az, hogy ha az ember lába nagyon-nagyon-nagyon koszos lesz, akkor egy idő után hiába sikálja, nem lehet igazán lemosni. Ha most elmennék mezítláb sétálni, összekoszolódna a lábam, de utána le tudnám mosni és megint tiszta, illetve tiszta és büdös lenne. De a forgatáson csak a nagyon koszos és a koszos közt választhattam, olyan volt, mintha mindig egy árnyék lenne a talpamon.

- És jó volt cipő nélkül dolgozni?

- Igen, de még jobban élveztem volna, ha a hawaii tengerparton lettünk volna. A figura szempontjából jó volt. Tényleg másképp jár az ember, mert folyton fél, hogy bele fog lépni valamibe, és minden lépés fáj egy picit.

Jason Schwartzman a velencei filmfesztiválon

- Látsz hasonlóságot a három fivér és Max, az Okostojás főhőse közt?

- Mindannyian frusztráltak, mert nagyon nagy dolgokat szeretnének elérni nagyon kezdetleges eszközökkel. Nem feltétlenül tudják, hogy hogyan érhetnék el azt, amit szeretnének. Amire törekszenek, nehezen megszerezhető: itt az, hogy újra egymásra találjanak, az Okostojás-ban pedig az idősebb nő és a Bill Murrayvel való kapcsolat.

- Vajon mi történt azóta Maxszel?

- Hm, a velencei filmfesztiválon vesz részt az egyik darabjából készült filmmel.

- Mindig élvezed, hogy ezzel a baráti társasággal dolgozol, vagy el tudnád képzelni azt is, hogy másokkal forgass?

- Ami a barátokkal közös munkát illeti, Wes álláspontja az, hogy csak olyanokkal akar filmet csinálni, akiket szeret, neki ez a munkamódszere. Színészként kisebb beleszólása van ebbe az embernek, hiszen engem csak felkérnek a szerepekre. Wes eldöntheti, hogy kikből állítja össze a csapatot, de én mint színész nem kérhetek fel senkit. Ez a luxus nem adatott meg nekem, úgyhogy mindig dolgozom olyanokkal is, akiket korábban még nem ismertem, de ezt nagyon élvezem. Bármilyen atmoszférában szívesen dolgozom, ha az emberek alapvető hozzáállása pozitív, és elég bevállalósak. Csak negatív hangulatban nem szeretek dolgozni, amikor a csapat szerint béna és fölösleges az, amit csinálnak. Egyszersmind nehezebb és könnyebb is olyanokkal dolgozni, akiket jól ismerek. Könnyebb abból a szempontból, hogy több mindenre támaszkodhat az ember, például Wes tíz éve ismer engem, ismeri az életemet, és ezeket a dolgokat felhasználhatjuk, utalhatunk rájuk. Az igazi barátság olyan, mint a gyorsírás, én nagyon hamar, akár egy pillantásából is rájövök, hogy mit akar. Közben viszont nehézséget is jelent a barátság. Az embernek több a vesztenivalója, nagyobb a közös múlt, a feszültség, de szerintem így jó dolgozni.

Wes Anderson, Roman Coppola és Jason Schwartzman Velencében

- Származott ebből rossz élményed is?

- Nekem soha (lekopogja az asztalon), de ismerek sok embert, akinek igen. Az embernek erősnek kell lennie ahhoz, hogy ez működjön.

- Az I Heart Huckabees sem számít ellenpéldának?

- Az egyáltalán nem volt rossz élmény, sőt, az volt életem legjobb forgatása.

- Felkerült a netre az a videó, amin David O. Russell igencsak ellenségesnek tűnik...

- Mindenkinek vannak rossz pillanatai. Imádom Davidet, és ami nem látszik azon a videón, az az, hogy öt perccel később már mindannyian újra együtt dolgoztunk.

Varga Ferenc
Velence, Olaszország

Az interjú szövegét Bujdosó Bori fordította. Az Utazás Darjeelingbe június 11-én jelenik meg Magyarországon DVD-n.