Kamondi Zoltán: Jó innen elmenni és még jobb visszajönni

Vágólapra másolva!
Kamondi Zoltánnal új filmje, a Dolina kapcsán beszélgettünk arról, hogyan mentette meg az életét Spiró György, milyen viszony fűzi Magyarországhoz, miért nem lett belőle matematikus, mit gondol a rendszerváltásról vagy a Dolina egymilliárdos költségvetéséről, és arról, milyen szerelmet él meg Eszenyi Enikő oldalán. Interjú.
Vágólapra másolva!

Dolina furcsa, istenverte hely; azt írtam, nem ereszt, mert ott dobol a szívünkben. Mit jelent ez a hely Kamondinak? Mennyi Magyarország van Dolinában, és igaz-e, hogy rettenetesen nehéz elhagyni?

"Elmenni vagy nem elmenni... Éltem Portugáliában, Franciaországban, Angliában és Amerikában is hosszabb-rövidebb ideig, és mindig azt szoktam mondani, hogy Magyarországban az a fantasztikus, hogy hihetetlen katarktikus élmény, amikor az ember összecsomagol és elmegy, és ugyanakkor hihetetlen, katarktikus élmény, amikor az ember hazatér. Nagyon jó elmenni és még jobb visszajönni. Dolinába beleragad az ember. Gabriel azért tér vissza a szülőföldjébe, mert feladata van: apja földi maradványaiért jött, de aztán sokkal erősebbnek bizonyulnak azok az emberi kapcsolatok, amelyek kialakulnak körülötte. Bogdanski Dolina olyan, mint egy pókháló, behálózza őt és nem ereszti. A szálak, amik körbefonják, nem a diktatúra, nem a kényszer szálai, hanem a kialakult emberi viszonyok, vonzások és választások hatalma - vonja be kicsit Goethét is Kamondi.

"Rengetegen kérdezik, hogy Dolina, ez a szemétkupac árnyékában lélegző város a mi mai Magyarországunk-e. Az a fantasztikus Bodorban, hogy nem politikailag, szociológiailag vagy gazdaságilag közelítette meg a terrorban való élés és túlélés logikáját, hanem egy erkölcsi teret hozott létre, és azt mutatja meg, hogy a hétköznapi ember élete, viszonyai hogyan deformálódnak, hogyan módosulnak a túlélésért vívott harcban. Hogyan kopik el a személyiség, hogyan leszünk hazugok, korruptak, sunyik, aljasok, kegyetlenek és árulók, csak azért, hogy fennmaradjunk. És hogy mennyire elítélendők ezek a túlélési technikák, ezek az emberek? Semennyire. Ebben nagy szerepük van a filmben a színészeknek, Molnár Piroskának, Bán Jánosnak, Trill Zsoltnak, Vajda Milánnak és a többieknek, akik úgy tudták ábrázolni ezt a világot, ezt a létet, hogy ők maguk sem egyértelműen negatív és elítélendő karakterek, hanem sokkal inkább esendő emberek. De visszatérve a film napi aktualitására: tizenhét évvel a rendszerváltás után, amikor is egy teljesen új gazdasági és politikai struktúra jött létre, egy dolog nem változott - ez a bizonyos erkölcsi tér. Ha negyven évig ilyen körülmények között, terrorban élsz és ilyen viselkedésformák épülnek be a személyiségedbe, azzal nem tudsz szakítani, tizenhét év után sem. Ezt saját magamon is érzem, és bitangul érzem a környezetemen is. Nem azért van ez, mert rosszabbak vagy alsóbbrendűek lennénk, mint egy másik ország állampolgára, hanem mert ez a vérünkben van, a gyerekeinkben és az unokáinkban is megvan, mert ezt látják tőlünk. Nem volt elég idő arra, hogy ki lehetett volna ezt nőni, hogy megtisztuljon ez a dolog, pedig ehhez idő kell. Ahogy Bodor mondja, természeti jelenséggé válik a terror, a természet és az emberi természet jelenségévé is, és egy idő után automatikusan megteremtjük magunk köré: olyan vezetőket választunk, az szimpatikus nekünk, aki normális körülmények között roppant ellenszenves és nevetséges lenne. Mi tesszük olyanná a vezetőinket, amilyenek, hiszen ők semmi mást nem csinálnak, csak a mi elvárásainknak akarnak megfelelni, amikor azt akarják, hogy megválasszuk őket..."

Megszólal a mobilja, Eszenyi Enikő hívja. A színésznő és a rendező másfél éve vannak együtt, de tizenhét éve, a Halálutak és angyalok forgatásán ismerkedtek meg. Rövid beszélgetés, aztán lerakja, én meg gyorsan megkérdezem, milyen ez a szerelem. Kamondi lassan válaszol, elgondolkodva. "Nem látom magunkat kívülről... Ez egy tizenhét éves történet, ami most teljesült be. Úgy kell elképzelni, mint amikor összerakod a puzzle-ban az összeillő elemeket: a hajlatok megtalálják a domborulatokat, a konkávok a konvexeket, satöbbi... szóval lehet ilyen hülyeségekkel példálózni, de ez a lényeg. Nagy élmény, hogy minden emberi kapcsolatban, legyen az szerelem vagy barátság, nagyon fontos tényező az idő. Ezt a szüleimen vettem észre: az érzelmeknek teljesen más minősége jön létre, ha tíz-húsz-harminc-negyven-ötven évet együtt tölt az ember valakivel. És ezt nem lehet átugorni, ezt nem lehet megkerülni, nincs mese. Más, mint a pasizás vagy a csajozás, a szerelem; egy bizonyos idő elteltével létrejön egy teljesen új minőségű érzelmi tér. Itt az a fantasztikus, hogy nálunk egy megfordított időhatás jön létre - másfél éve vagyunk lényegében együtt, de az a tizenhét év, amit nem töltöttünk együtt, de munkában és egyéb módokon mégis együtt töltöttünk, részévé vált a kapcsolatunknak. Ez a másfél év nem másfél év, hanem tizenhét évnek a másfél évbe való sűrítése, és minden elkövetkező új perc ehhez adódik hozzá. Nagyon bonyolult és nagyon mély érzelmi tér ez, amiben mi együtt létezünk."



Ha igazak a pletykák, Eszenyi játszhatja a következő Kamondi-film főszerepét. A kávézó asztalán ott hever egy új forgatókönyv, a címlapja szemérmesen letakarva egy francia újsággal; Kamondi úgy dönt, inkább hallgat róla. Ez lesz az ötödik nagyjátékfilmje, pedig annak idején nagyon másfelé indult el, fiatalon valami egészen más érdekelte. "Tizennégy éves koromtól huszonegy éves koromig komoly tudományos pályára készültem. Matematika-filozófia szakra jártam az ELTE-re, és semmi más nem számított, teljesen szemellenzős módon készültem arra, hogy erre a pályára lépjek. Aztán eljött az a pillanat, amikor évek kemény munkájával megírtam az első tanulmányomat, amit egy egyetemi folyóirat meg is akart jelentetni. A rekurzív függvények témájában írtam egyébként... Szóval elkészült, és mielőtt leadtam volna, elolvastam. A végére oda volt írva, hogy 'Írta Kamondi Zoltán'. És akkor feltettem magamnak azt a balga kérdést, hogy 'Miért?'. Mi értelme van ennek, miért szántam rá ennyi időt? Természetesen nem tudtam erre válaszolni, de annyira nem, hogy lényegében ki sem keltem az ágyból hónapokon keresztül. Ebből aztán automatikusan következett, hogy otthagytam az egyetemet, jött a kallódás, a családom belerokkant. Próbáltam olyan valamit találni magamnak, ahol ez a kérdés nem merül fel, és én ezt a filmezésben találtam meg. Nekem ez nem a szakmám, hanem ez az életem. Ez táplál, ebben élek. Ha az előbbi kérdés valaha felmerül majd bennem egy filmmel kapcsolatban is, abbahagyom. Maximális hit, eltökéltség és odaadás nélkül nem lehet csinálni."

Mesterházy Lili