Sarah Polley: Ez a történet az odaadásról szól

A Váratlan utazás egykori Sarája, Sarah Polley még csak 28 éves, de már szerepelt Atom Egoyan, Wim Wenders és Hal Hartley filmjében is, évekig aktívan részt vett a kanadai politikai életben, rendezett több kisfilmet és idén bemutatták első nagyjátékfilmjét is. A Julie Christie és Gordon Pinsent főszereplésével készült, itthon csütörtöktől vetített Egyre távolabb című dráma azt meséli el, hogyan birkózik meg egy idős házaspár a feleség Alzheimer-kórjával és közös életük szétzilálódásával. A világpremierre februárban, a berlini filmfesztiválon került sor, az [origo] filmklub tudósítója külföldi kollégái társaságában itt beszélgetett a rendezőnővel.

- Színészként milyen átülni a rendezői székbe?

- Meglepően nehéz. Színészként az embert megóvják a filmkészítési folyamat rengeteg elemétől. Megdöbbentem, hogy mennyi mindent nem tudok, ugyanúgy meg kellett tanulnom az egészet a legelejétől, mintha soha életemben nem jártam volna még forgatáson. Talán a korábbi színészi tapasztalatok adnak egy bizonyos magabiztosságot, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez valóban előnyös. Meg kell tanulni a színészekkel való kommunikációt, és nagyon furcsa belehelyezkedni ebbe a fordított dinamikába.

- Milyen volt Julie Christie-vel és Gordon Pinsenttel dolgozni?

- Egyrészt nagyon ijesztő volt, hogy legendás színészekkel kellett együtt dolgoznom az első filmemen, másrészt egészen más ilyen híres, idős színészekkel dolgozni, mint ugyanilyen híres, saját korombeli színészekkel. Ők másképp tekintenek a filmkészítésre, mint a fiatalok, az ő idejükben az alkotónak fontos szerepe volt. Robert Altmannak és David Leannek nem kellett a színész figurára vonatkozó írásos javaslatait böngészniük, hanem ők döntötték el, hogy mi történjen. Számomra hihetetlen kiváltság volt, hogy ezek a fantasztikus színészek azt akarták tudni, hogy én mit akarok, és rám bízták, hogy irányítsam a folyamatot.

- Mennyire voltál magabiztos a film vizuális aspektusával kapcsolatban? Mindig tudtad, hogy hova akarod tenni a kamerát?

- Erősen bevontam az operatőrömet is, aki egyébként a rövidfilmjeimet is fényképezte (Luc Montpellier - a szerk.). Színészként nagy a kísértés, hogy az ember megpróbálja bebizonyítani, hogy fantasztikus látványt tud csinálni, hogy nem csak a színészekhez ért, de én nagyon ügyeltem, hogy ne essek ebbe a hibába. Szerintem ez sok szempontból nagyon sima film, a cél az volt, hogy elegáns és egyszerű legyen. Amikor úgy éreztem, hogy valami olyat találtam ki, ami csak arra szolgál, hogy lenyűgözzek vele valakit, azt kihajítottam. Hogy mennyire vagyok magabiztos? Nem teljesen, még sokat akarok tanulni a filmkészítésnek erről a részéről.

Sarah Polley és Luc Montpellier az Egyre távolabb forgatásán

- Hogy indult ez a projekt: rátaláltál az alapanyagra, és elhatároztad, hogy filmet csinálsz belőle, vagy filmet akartál csinálni, és elkezdtél alapanyagot keresni hozzá (a film Alice Munro The Bear Came Over the Mountain, azaz A medve átjött a hegyen című novelláján alapul - a szerk.)?

- Húszéves korom óta csinálok rövidfilmeket, ötöt vagy hatot készítettem eddig. Amikor elolvastam ezt a novellát, teljesen beleszerettem. Egyáltalán nem kerestem adaptálható írást, de nagy hatással volt rám, és nem tudtam kiverni a fejemből azt, hogy Julie Christie játszhatná a főszerepet.

- Hogyan viszonyul egymáshoz a film és a novella?

- A lényeget tekintve a film nagyon hű a novellához, ami azért is lehetséges, mert az írás is nagyon filmszerű.

- Mit jelent a novella címe?

- Vagy négy évbe telt mire megértettem! Éveken át rágódtam rajta, hogy mit jelenthet ez a cím. Egy gyerekdalból van: [énekel] "A medve átjött a hegyen, a medve átjött a hegyen, a medve átjött a hegyen, hogy meglássa, mit talál". Szerintem arra utal a cím, hogy valaki megmássza a saját hegyét, és végül tisztán lát.

- Személyesen is megérintett a novella?

- Amikor olvastam, a párkapcsolatom (Polley férje David Wharnsby vágó, az Egyre távolabb-ot is ő vágta - a szerk.) kezdeti szakaszában voltam, ezért is rezonáltam rá. Olyan kapcsolatot mutat be, amilyenben én is szeretnék lenni 44 év múlva.

- Milyen volt a férjeddel dolgozni?

- Olyan volt, mint valami őrült terápia: három hónapra bezárkóztunk a férjemmel egy sötét szobába és egy házasságról szóló filmet vágtunk, és tudtuk, hogy muszáj megcsinálnunk, muszáj elkészülnünk vele. Olyan volt, mint valami furcsa valóságshow. Nehéz volt, de jó is volt benne, hogy nem lehetett megoldatlanul hagyni a problémákat, a végére el kellett jutnunk valahova.

Sarah Polley az Egyre távolabb magyarországi premierjén

- A színészi és a rendezői pályát is folytatni akarod?

- Igen, az egyikből nagyon sokat lehet tanulni a másikról, úgyhogy kár lenne feladnom bármelyiket. Most éppen írok, nyáron Jaco van Dormael Mr. Nobody című filmjében játszom, és év végére remélhetőleg kész leszek az új forgatókönyvemmel.

- Szeretnéd saját magadat rendezni?

- Nem hiszem, még nagyon sokat kéne tanulnom a filmkészítésről ahhoz, hogy képes legyek erre. Tisztelem, amikor valaki meg tudja csinálni, de nekem ez még a távoli jövő.

- Nagyon érzelmes a film...

- Örülök, ha megérinti az embereket, de nagyon is tudatában vagyok annak, hogy a rendezők, akikkel együtt dolgoztam, úgy váltottak ki érzelmeket, hogy nem törekedtek rá szándékosan. Ezért próbáltam nem gondolni erre a forgatás során, hanem igyekeztem minden pillanatban a lehető legőszintébben kifejezni magam. Szerintem nagyon amerikai dolog az, hogy a rendező egyszer csak azt mondja, hogy "és ekkor a nézők azt érzik, hogy..." - és bennem ekkor szólal meg a vészcsengő, mert bármi is legyen az, amit szerintük a közönség érez, biztos, hogy nem úgy van. Úgyhogy ezt megpróbálom elkerülni.

- Mi volt a legnehezebb dolog a forgatás során?

- Hogy hat hétig egyáltalán nem aludtam, és, hogy mínusz 35 fokban forgattunk, olyan hideg volt, hogy a kábelek eltörtek és folyton elromlott a kamera. Nehéz volt valami finomat és érzelmeset csinálni ilyen körülmények közt.