Szász János: Engem a bűn érdekel

Szász János a '97-es Witman fiúk után ismét Csáth Gézához nyúlt: Ópium című filmjét az író-orvos naplója és az Egy elmebeteg nő naplója című pszichiátriai esettanulmánya felhasználásával készítette. A rendezővel beszélgettünk jó és rossz színészekről, a racionális és az irracionális találkozásáról a vásznon, és arról, hogy szeressük-e a bűnösöket.

- Mesélj a két figurád közti dinamikáról!

- Egyrészt van egy áldinamika benne: az, hogy megérkezik egy író, aki nem tud írni, és van egy nő, aki viszont csak ír. Ez egyfajta külsőleges mozgatója a történetnek. A második az, hogy érkezik egy férfi ebbe az intézetbe, ahol középkori módon gyógyítanak, ő viszont az új kor embere. A harmadik dinamika, hogy van egy nőcsábász és van egy szűz. És még egy, ami abszolút tabu: az orvos és az ápolt. A fő dinamika viszont mégiscsak az, hogy a férfi naplóiból kiderül, hogy ő csak a számok nyelvén ért már. Már nem is kíváncsi, nem is ismeri azt a szót, hogy irracionalitás. Hihetetlenül racionálissá merevedett alkat, aki hiába nyomja magába a morfiumot, mégsem tud igazából feloldódni benne. És találkozik az irracionalitással, ami először meghökkenti, megfogja, majd rabul ejti. Itt nem elsősorban a férfi, a cselekvő a domináns, a nő is rettenetes erővel dolgozik, eszelős módon kapaszkodik a férfiba, és húzza bele egyre inkább a saját maga létezésébe. Hiszen minden betegnek az a lényeg, hogy az orvosa figyeljen rá, és ha Gizella ezt a tekintetet elkapta, már nem ereszti. Ez az igazi dinamika.

Azt mondja a nő, hogy "tegyél meg nekem valamit, ami számomra nagyon fontos, vágd ki az agyam". Ezt mondja, de ez azt jelenti, hogy "szabadíts meg a gonosztól". Ezt a férfi nem akarja megtenni, majd eljut odáig, hogy a legszörnyűbb módon, egy olyan eszközzel, amit ő elítél, de mégiscsak, megtegye, amit a szerelme kér tőle. Megsegíti, miközben tudja, hogy életében először találkozott ezzel a szerelemmel, és el is veszítette. Viszont áldozott ennek a szerelemnek az oltárán.

- Tehát megérti a férfi a nőt?

- Nálam igen. Van, akinél nem. Már elég sok közönségtalálkozón voltam, és sok a megfejtés, és ez nem baj. Egyáltalán nem zavar, hogy ezt is, meg azt is, meg amazt is gondolják a nézők, mert én általában nem ülök ott és nem magyarázgatom a filmet. Ezt igazából nem is tartom jó helyzetnek, a film magáért kell, hogy beszéljen.

- Az én értelmezésem szerint a Woyzeck-ben, a Witman fiúk-ban és az Ópium-ban is az ártatlanság és a romlottság viszonyát boncolgatod, és mintha mindig az történne, hogy végül az ártatlan főhős gyilkol. Bár az Ópium-ban csak átvitt értelemben: a nő az ártatlan, és átadja a gonoszt a férfinak, így öli meg.

- Ez teljesen így van, de meg kell, hogy mondjam, életemben nem gondoltam erre. Ez egyfajta analízis a három filmről, amivel egyetértek, de maga az analizált soha nem tudja ilyen világosan azt, hogy milyen úton megy. Engem ezek a történetek érdekelnek, ha egy kicsit szűkítem: a bűn érdekel. Az Ópium-ban is rengeteg a bűn, a Gizella által elkövetett és a Brenner által elkövetett is. Ahogy a két fiú is bűnt követ el a Witman-ban, és Woyzeck is. Kérdés, hogy mi a bűn, és hogy szeressük-e ezeket a bűnösöket? Dosztojevszkij megtanította az emberiségnek megérteni a gyilkosokat. Ez számomra mindenképpen egy nagyon fontos tanulság.

Kirsti Stubo és Ulrich Thomsen az Ópium című filmben

- Minden filmed nagyon pszichoanalitikus, vagy legalábbis adják magukat a pszichoanalitikus értelmezésnek, ami persze Csáth esetében evidens is. Ösztönös dolog nálad, hogy ezekhez vonzódsz, vagy komoly háttértanulmányokat is végeztél a pszichoanalízisről?

- Komoly háttértanulmányokat nem, de volt egy idő, amikor mindennapos vendége voltam egy pszichiátriai intézménynek, hogy megússzam a katonaságot, és ott nagyon sok emberrel találkoztam. Ez egy rettenetesen fontos időszaka volt az életemnek, mert rózsadombi úrifiúként itt jöttem rá, hogy nem ismerem az életet magamon kívül. Hogy a magamé semmi ezekhez a nagyon egyszerű és nagyon fájdalmas sorsokhoz képest. Volt egy időszak, amikor bent is feküdtem, és ez az időszak beszélgetésekkel, mások történeteinek hallgatásával telt. Felszívtam ezeket a történeteket, amelyek persze nem olyan látványosak, mint a Witman fiúk vagy az Ópium. Jó volt megtudni, hogy miből áll igazából a világ. Nem egy művilágból, mint amit az első filmemben, a Szédülés-ben teremtettem. Az egy művilágban egy műtörténetet próbált elmondani. Nem szégyellem, imádom azt a filmet, végtelenül szar, de az enyém. Akkor még nem tudtam a témámat, arra a hidegkúti intézetben találtam rá. Aztán egy évvel később megcsináltam a Woyzeck-et.

- Konkrétan a hisztériának mennyire néztél utána? Például ezek az eszközök, amiket látunk a filmben, mennyire a fantázia szüleményei és mennyire valós orvosi eszközökön alapulnak?

- A hisztériáról az egyik legfontosabb merítésünk a Charcot-féle salpetriere-i intézet Párizs mellett, ahol az ezernyolcszázas évek végén kifejezetten a hisztéria megörökítésével foglalkoztak. Voltaképpen fölpiszkálták a hisztériát, és bemutatták közönség előtt. Sokat merítettünk a salpetriere-i gondolatból, ami természetesen egy középkori intézmény. Voltaképpen annyi, hogy megállapították, hogy ez van, de nem léptek túl ezen a megállapításon. A filmben szereplő gyógymódok léteztek, de nem ezekkel a gépekkel végezték őket, hanem más, talán brutálisabb, viszont kevésbé filmbe való eszközökkel. Szöllősi Géza (a film látványtervezője - a szerk.) hosszú tanulmányokat végzett, és lefordította ezeket a saját maga világos, kegyetlen, embertelen, de mégis ember által alkotott gépezeteire.

Szász János

- Talán már akkoriban is felismerték, hogy a hisztéria a szexuális frusztrációval összefüggő betegség, aminek tulajdonképpen a szexuális kielégülés a gyógymódja, és - ha nem is így hívták akkoriban - erotikus masszázzsal kezelték. Érdekes, hogy te pedig pont nem ilyeneket mutatsz, hanem pl. hideg vizes zuhanyt.

- A mi filmünkben Brenner az erotikus masszázs, ha lehet így mondani... Mi arra gondoltunk, hogy ebben az intézményben ördögűzés folyik, hihetetlenül áltudományos rendszerrel nem csinálnak semmit, csak a testet gyötrik. Az erotikus masszázs már egyfajta intellektuálisabb gyógymód, ami itt elképzelhetetlen lenne. Gizellának arra van szüksége, hogy valakihez tartozzon, aki férfi, aki nem az anyja. És ezt meg is találja, csak későn.

- A filmben az írásban ölt testet a gonosz, ezzel akartál valamit mondani magáról a művészi alkotótevékenységről?

- Itt kétféle alkotó van, van egy olyan, aki nem tud írni, illetve tudna írni, csak, amit ír, abban ő semmilyen módon nincs benne, csak a számokat és mértékegységeket tudja kifejezni, nincs benne szenvedély. Gizella pedig a másik, végtelenül szenvedélyes alkotó. Nála nagyon érdekes, ahogy ömlik ki belőle az írás, mint egy folyamatos okádás. Szerintem ez jó alkotói állapot, mert irracionális, ami azt jelenti, hogy nem ész, hanem érzések, érzékiség szüli a mondatokat. Gizella beszéde teljesen őrült, zavaros, mégis teljesen nyilvánvaló, hogy mit mond. Hozzám természetesen közelebb áll a nő magatartása, hiszen általában én is ilyen lázasan és irracionálisan, nagy filozofikus gondolatok nélkül vágok neki egy munkának. Megyek az orrom után.

Szász János

- A Woyzeck óta mindig adaptációkat készítettél. Saját forgatókönyvet nem írsz?

- Nem. Az irodalmat sokra becsülöm, azt gondolom, hogy meg kell találni azokat a történeteket, amelyekből te úgy érzed, hogy tudnál filmet csinálni, mert egy filmhez egy erős mag kell. Az irodalom jobb, mint te. Tarkovszkij meg Bergman maguk írták a forgatókönyveiket, de ők nagy írók. Én nem tartom írónak magam.

- A film sorsáról mit lehet tudni? Mentek fesztiválokra?

- Nagyon sok fesztiválra meghívták: megyünk Chicagóba, Moszkvába, valószínűleg Locarnóba és más kisebb fesztiválokra. De nekem az, ahogyan itthon fogadják a filmet, fantasztikus érzés, hogy sokan nézték a szemlén, hogy érdekli az embereket a film, és érdekli őket Csáth Géza. De az is fantasztikus lesz, amikor megyünk majd Calcuttába és Moszkvába, és kiderül, hogy egy egészen más kultúrában Csáth Géza hogy szól.

Bujdosó Bori