Örökké 1986

A Sztornó című film azt üzeni, hogy minden pontosan ugyanolyan, mint húsz évvel ezelőtt. A hivatal packázásai, a pedagógusok, a család, a depresszió és sajnos a filmgyártás is. Elkészült egy új magyar film, amiben magállt az idő.

A Sztornó alkotói régóta készítenek filmeket kalákában, ők a Közgáz Vizuális Brigád. Legutóbbi nagyjátékfilmjük, a Feri és az édes élet a rendszerváltás utáni idők legelhanyagoltabb rétegével, a melósokkal foglalkozott. Most a vidéki pedagógusokon volt a sor, akik semmivel sem divatosabb figurák. A humoros szocio-korrajz hangulat megmaradt ebben a filmben is, de sokkal kevésbé izgalmas alkotás készült ezúttal. A Sztornó kifejezetten modoros és meglehetősen unalmas darab, amelyben a játékok nem működnek, a nagy igazságok túlbeszéltek és a figurák sokkal sematikusabbak, mint ami egy érzékenynek szánt filmtől elvárható.

A Sztornó főszereplője Lovasi András, a Kispál és a Borz énekes-basszusgitárosa, akinek savanyú képe másfél évtizede elengedhetetlen kelléke minden komolyabb magyar könnyűzenei eseménynek. Hazai pályán, Pécsen játszik a filmben. Elvben minden adott volt egy jutalomjátékhoz, szinte nincs jelenet Lovasi nélkül, aki a nyavalygós pasit egyébként is állandóan játssza a színpadon. A film alapján azonban nem túlzás kimondani, hogy Lovasi csapnivaló színész. Az összes jelenetben ugyanazzal a fájdalmas, kelletlen, egy cseppet önironikus arccal néz. Erre az egy tekintetre nagyon nehéz egy teljes mozit felépíteni.

A film helyzetét tovább rontja, hogy a forgatókönyv finoman szólva is zavaros. A dokumentum-szerű hétköznapok, a kafkai világot idéző álmok és a valósággá váló félelmetes intézmények ugyan mind kaptak egy sajátos karaktert, színvilágot, hangulatot, de a köztük lévő összefüggés esetleges. A történet egyáltalán nem izgalmas, mert konfliktusok helyett az általános spleen áztatja langyosra a szereplők lelkét. A fantasztikusnak szánt hallucinációs és rendszerkritikus betétek inkább emlékeztetnek egy csehszlovák sci-fi hangulatára, mint a Twin Peaks-re, vagy pláne a Birodalom-ra. A hétköznapok még a legjobbak a filmben: talán a legjobb jelenete az egésznek, amikor a szűk lakótelepi lakás apró fürdőszobájában apa szarik, anya mosdik, és egy ajánlott levéllel idegesítik egymást. Ez a pillanat eleget elárult az alaphelyzetből, ehhez képest még számos, ennek a színvonalát rendre alulmúló képen szembesítik a nézőt a nyomorult 21. század eleji magyar közérzettel.

A film éppen ettől a sok ismétléstől rettenetesen hosszúnak tűnik. A cselekményben éppen hogy csak benne van egy nagyjátékfilmnyi. A karakterekben viszont egy rövidfilmnyi sincs. A KVB korábbi filmjeiben talán a legtöbb örömet az okozta a nézőknek, hogy nagyon jól eltalált figurák voltak benne, akiket mindenki felismerhetett és kinevethetett. Itt is jönnek egymás után ezek az ismerős arcok, csak éppen sokkal egyszerűbbek, mint ami elég lenne ahhoz, hogy elvigyék a mozit. Mindegyik összesen egy - és éppen ezért aránytalanul túlhangsúlyozott - tulajdonsággal bír. Így ahelyett, hogy ráismernénk nevetve a "tipikus angol tanárra", egy legyintéssel intézzük el, "aha, ő biztos a tipikus angol tanár". Aprónak tűnő, de filmnézés közben jelentős észlelési különbség.

Lovasi András és Láng Annamária | Még több kép a filmből

A Sztornó külön problémája, hogy hiába játszottak sokat árnyékokkal és repülőgéppel az alkotók, mégiscsak színház-szerűvé vált az egész. A legfontosabb tanulságok teljesen statikus pózban elmondott, hosszú monológokból vagy végeérhetetlennek tűnő monoton párbeszédekből bontakoznak ki. Mintha egy színházi előadás felvételét látnánk a moziban. Mindezeket súlyosbítja, hogy a kamaszkori idealizmust a felnőtt kori kiüresedéssel szembe állító nyavalygás, vagy éppen a "hülye az anyósom"-féle tréfálkozás egyaránt a 80-as évek tévéjátékait idézik.

Pedig a Sztornó végre egy olyan film, aminek van célközönsége, és létező embereknek szólhatna létező dolgokról. Egy valóban elhanyagolt, nyüglődő és jóravaló tömeg, a középosztálytól leszakadó értelmiségiek kultfilmje lehetne. Sajnos, majdnem hiába értették meg a problémáikat a film alkotói, mert a Sztornó még ahhoz is kevés, hogy az ember önfeledten kiröhögje önmagát.

dr. Igó