A nyeretlen 63 éves

A mai napon hatvanharmadik születésnapját ünneplő Martin Scorsese-t idén az Aviátorért ötödszörre jelölték a legjobb rendező díjára, de a szobrocska most sem nála landolt. Arra teszünk kísérletet, hogy felderítsük, mi áll emögött, illetve hogy az-e, aminek mondják: égbekiáltó botrány, világraszóló összeesküvés. Olvasd el a cikket, és játssz velünk; Aviátor DVD-t, pólót és baseball sapkát nyerhetsz!

Az amerikaiak mindig nagyon szeretnek sportfilmet csinálni, és általában egyik sem sikerül jól. A Dühöngő bika (1980) sok szempontból kivétel ez alól. A fókuszban álló sportoló történetét a legszebb realizmussal, a legkörültekintőbb drámaisággal bontja ki, olyan érzékenyen, amihez hasonló semmilyen más sportfilmben nem érhető tetten.

Olyan messzire is lehet menni, mint bizonyos Steve Crum, a Kansas City Kansan nevű médium munkatársa tette, aki azt írta: "Biztosan a valaha volt legjobb bunyós film. És talán a valaha volt legjobb film egyáltalán." De nem szerencsés. Mert bár a film költészete is csodálatos (elég csak a lassított fürdőruhásnő-álomra vagy a realizmust teljesen nélkülöző bokszjelenetekre gondolni), a darab egésze - talán éppen a forma ilyetén váltogatása miatt - távol marad a nézőtől, és egy idő után nem is értjük pontosan, mi történik a vásznon, mire ez a nagy hűhó. Robert De Niro elsöprő erejű játéka mögött elmarad a történet, és elszakadva Jake La Mottától már csak a szerep kedvéért felhízott színészóriást figyeljük.

Igen, De Niro már akkor, mindössze 37 évesen óriás volt, ilyen elemi erejű játékot filmen nagyon ritkán látni. Az lett volna a szégyen, ha ő nem kapja meg érte a szobrot, de megkapta, és ez valószínűleg Scorsese-nak is köszönhető, akivel összesen nyolc nagyjátékfilmet készítettek együtt, és ez volt a negyedik. A két New York-i filmzseni nagy csalódásai még ezután jöttek, ekkor még nem érezhették, hogy a következő 25 évben egyetlen Oscart sem fognak kapni, hiába csinálnak azóta már klasszikusnak számító filmeket.

Az 1981-es, 53. Oscar-gálán egyébként Robert Redford nyerte a legjobb rendezés díját az Átlagemberek-kel, és versenyben volt még David Lynch az Elefántember-rel, Richard Rush a legendás A kaszkadőr-rel és Roman Polanski a Tess-szel.

Úgy tűnik, az Akadémia döntése reális volt: a nagy dolog a Dühöngő biká-ban nem Scorsese, hanem De Niro, még ha (és ez közhelyszerűen mindig igaz) nagy rendező nélkül nagy színész sincs.

Johnny Barnes és Robert De Niro a Dühöngő biká-ban

Kísértetiesen hasonló volt a sorsa a Krisztus utolsó megkísértése (1988) című remekműnek is. A Nikosz Kazantzakisz regénye alapján készült botrányfilm több szempontból is bravúros, kiemelkedő alkotás. Már rögtön az ötlet, hogy ezt a nehezen emészthető, egyeseknek revelatív, másoknak sátáni regényt filmre vigye, zseniális volt, akármi lett is a fogadtatás. A forgatókönyvet ugyanaz a Paul Schrader jegyezte, aki a Dühöngő biká-ét, és aki még a Taxisofőr, az Amerikai dzsigoló (1980), később pedig a megrázó erejű Holtak útja (1999, Scorsese talán legpoétikusabb, másfelől egyik legalulértékeltebb filmje) könyvéért is felelős. Érdemes megkapaszkodni: Schradert még sosem jelölték Oscarra! (Berlinben, Cannes-ban és más fesztiválokon, például Golden Globe-on kapott jelöléseket, de csak egy valladolidi díja van.)

Hasonlóan jártak a színészek is, pedig most is bámulatos néhányuk teljesítménye. Elsősorban természetesen a Jézus Krisztust alakító Willem Dafoe-ról érdemes beszélni, aki talán azóta sem tudott ilyen nagyszerű játékkal elkápráztatni bennünket, és előtte is csak a Szakasz-ban (1986) volt erre lehetősége. Félre ne értsük: Dafoe az egyik legjobb karakterszínész Hollywoodban, és több innovatív színházi csoport alapítója, de a vásznon többnyire apró, hivatalosan díjazhatatlan bravúralakításban, sztereotip rosszfiúként jelenik meg, főszerepeket csak művészfilmekben játszik, ez pedig nem az Oscar világa. Az akadémia 1989-ben nem látta meg Jézus mögött a nagy színészt, így - talán örökre - elmaradt az elismerés.

Két jelenet a Krisztus utolsó megkísértésé-ből

Miközben Harvey Keitel borzalmas maszkja és sótlan játéka a legrosszabb színész minősítést is meghozta neki ezért a szerepért, a finom, visszafogott, szinte légies David Bowie felejthetetlen Pilátus szerepében: különösen az ízes brit akcentus maradandó a nyers amerikai hangok mellett. Szintén az örökkévalóságnak szól Peter Gabriel filmzenéje, amit Grammyre és Golden Globe-ra is jelöltek (de egyiket sem kapta meg), és amit Passion címen önálló nagylemezként is kiadott, de az akadémiát nem hatotta meg: nem is jelölték.

Összességében a 61. Oscar-gála pedig két dolog miatt bánt mostohán Scorsese filmjével: egyrészt túl merész volt a téma, a katolikus egyház borzalmasan felháborodott az alternatív Jézus-sztori miatt (több országban meg is tiltották a forgalmazását), másfelől olyan alkotásokkal versenyzett, mint A hal neve Wanda, a Lángoló Mississippi, a Dolgozó lány vagy Az esőember - utóbbiért kapta Barry Levinson a legjobb rendező díját. Az erős mezőnyben könnyebb volt szétosztogatni a szobrokat olyan filmek között, amelyek nem osztották meg a közvéleményt.