Daryl Hannah, aki "csak gonosz"

A Kill Bill egyik főszereplője, Daryl Hannah előbb Los Angelesben, majd New Yorkban adott interjút az [origo] tudósítójának. A két beszélgetés két különböző személyiséget mutat: a "Los Angeles-i" szeret játszani, és még sok jó feladatra számít, a "New York-i" elbújna a nyilvánosság elől, és már csak rendezne.

- Ha megkeresik egy forgatókönyvvel, hogyan dönti el, hogy elvállalja-e, vagy sem? Hogyan választ a forgatókönyvek közül?

- Igazából nem én választok, inkább ők választanak engem. Szerencsém van: nagyon sok olyan rendezővel dolgoztam, akiket igazán tisztelek. Általában ők jönnek hozzám, ami nagyon jó, hiszen én nem vagyok az a típus, aki a rendezők nyakára jár egy-egy szerepért. Persze klassz lenne, ha válogathatnék a jobbnál jobb felkérések közül, de azért itt még nem tartunk. Szeretnék annyit dolgozni, amennyit csak tudok.

- Mostanában tényleg sokat dolgozott. Épp, hogy befejezte a Kill Bill-t, és már egy másik filmet is forgatott John Sayles-szel, a Casa de Los Babys-t.

- És jövő héten kezdem a Silver City-t, aztán pedig a nagybátyámmal - aki a világ egyik legjobb operatőre - forgatok valamit.

- A nagybátyjának volt szerepe abban, hogy színésznő lett?

- Nem, egyáltalán nem. Nagyon félénk kislány voltam és esténként nem tudtam elaludni. Ezért aztán éjszakákon át bámultam a tévében a filmeket. Később elkezdtem a könyvtárban azokról a színészekről olvasni, akiket a filmekben láttam. Ezek főként a '30-as, '40-es évek filmjei voltak, valahogy éjszaka ezeket vetítették. Amikor aztán tinédzserként elkezdtem forgolódni a filmes világban, egyáltalán nem értettem, hogy ez miért nem az a világ, amit én a filmekben láttam.

- Hogyan kapta meg az első játékfilm-szerepét Brian De Palma pszichothrillerében, a The Fury-ben?

- 11 éves koromtól kezdve dolgozgattam színészként Chicagóban, ahol születtem. Tévéfilmekben, reklámokban kaptam kisebb-nagyobb szerepeket. 16 éves voltam, amikor Brian De Palma Chicagóba jött forgatni. Akkoriban nem túl sok filmet forgattak ott, szóval rögtön tudtam, hogy nekem ebben a filmben szerepet kell kapnom. Persze az egész iskolám ott tolongott a szereplőválogatáson, én pedig teljesen kiborultam, hogy "Ez nem igazság, csak én akarok igazából színésznő lenni, ők csak a hecc kedvéért jöttek el!". Rengeteg fordulóból állt a válogatás, de végül is engem választottak. Aztán az első igazán nagy film, amiben szerepet kaptam, a Szárnyas fejvadász volt, ami azóta is a kedvenc filmem.

- Mennyiben más független filmben dolgozni, mint egy hollywoodi filmben?

- Őszintén mondom, hogy jobban szeretem a kis költségvetésű filmeket, mint a nagyokat. Sokkal jobb a hangulat a forgatáson. Mindenki teljes szívből és lelkesedésből vesz benne részt, ezért a munka is sokkal gördülékenyebben megy. Általában a szerepek és a történet is érdekesebb a független filmekben. A nagy költségvetésű, kommersz filmek közhelyesek, ezért nem jelentenek túl nagy kihívást a színész számára. De a kettő kiegészíti egymást: az egyikkel pénzt keresek, a másikat meg szívesen csinálom.

- Ha már a független filmekről esett szó, milyen érzésekkel gondol vissza a Dancing at the Blue Iguana című filmre, melyben egy sztriptíztáncosnőt játszott?

- Életem egyik legnehezebb szerepe volt. Elképesztően sokat tanultam a forgatáson, ez volt a legtanulságosabb forgatás a pályám során. Lehet, hogy nem a legjobb film, amiben valaha játszottam, de a legjobb forgatás volt, amin valaha részt vettem. Nekünk kellett kidolgozni a saját szerepünket, a párbeszédeinket, a ruhánkat, mindent. Komoly színészi kutatómunkára épült a film.